A héten Ungváry Krisztián egy interjúban, majd egy azt követő cikkben is vitába keveredett Matolcsy György nemzetgazdasági miniszterrel. Mindenki felkapta persze a fejét arra, hogy Ungváry utóbbi szélsőjobboldali felmenő ági rokonának tevékenységét is előhozta. Véleményem szerint a botránnyal a történésznek esetleg mélyebb céljai is lehetnek, mint a bulvártörténelem gazdagítása. Más módja azonban nincs arra, hogy ezeket ma Magyarországon hasonlóan széles körben felvethesse.
meggyőzően bizonyítja hazánkban: magyar történésznek lenni a kétezer-tízes évek Magyarországán nem könnyű kenyér. És itt éppen nem az anyagi és publikációs lehetőségek beszűkülésére célzok, hanem arra, hogy szakmailag értékelhető, mindazonáltal széles körben is olvasott, vitát keltő munkát egyre nehezebb létrehozni. Ugyan elvétve még mindig vannak olyan televíziós műsorok amelyek legnagyobb csodálatomra könyvek bemutatásával foglalkoznak, egy-egy monográfiára általában sem a nyomtatott, sem a televíziós, sem pedig az online médiában nem fordítanak egy könyvesblognyinál több időt.
Csoda-e hát, ha egyes történeti témákat - jellemzően az időben hozzánk közelebb esőket - ismert személyek, közszereplők és politikusok tendenciózus vegzálásának ürügyén tárgyalhatunk csak ki, ezzel olykor talán valódi társadalmi párbeszédet indítva? A jelenlegi „áldozat” Matolcsy György nemzetgazdasági miniszter, illetve az „elkövető” Ungváry Krisztián ügyében talán még ez is elérhető.
A stop.hu-n kezdődött, majd a hvg-re átterelődő sorozatos Ungváry-NGM pengeváltás során a botrányt persze az okozta hogy a történész meglebegtette a szóbeszédekben már évek óta forgó titkot: Matolcsy Györgynek szegről végről van ám nyilas rokona is, aki úgy a zsidó, mint később a sváb vagyon kisajátítását bőszen helyeselte, az egyéni jogokat és tulajdont a “nemzet oltárán” minden körülmények között feláldozandónak tartotta. A rokoni szálak felelevenítése persze a magyar közélet óriási tabuja, fel is hördült nyomban a még 2013 elején is az “Apák és fiúk”-szemlélet terhét nyögő magyar értelmiség mindkét oldalon, mondván, ezt a Rubicont nem kellene még egyszer átlépni. A későbbiekben persze Ungváry egy további cikkben pontosított, nem, természetesen nem kéri számon a nyilas hírlapíró Matolcsy Mátyás bűneit a kései utódon, ugyanakkor utóbbinak éppen e kötődések miatt nem illik mentegetni például a Horthy-korszakot, azzal hogy a magyar állam pusztán 1944 és 56 között volt képtelen megvédeni állampolgárait. A védelemre ugyanis 1928 és '63 között nem „képtelennek” bizonyult ez az állam, de ami még ennél is rosszabb: a „megmentés” soha nem is állt szándékában.
Ungvárynak nem ez az első olyan
esete, amikor közszereplőknek megy neki a történeti bűnök és emlékezetük kapcsán. Saját szakmai munkássága Budapest ostromától egészen a 2012-re felszámolt 1956-os Intézetben folytatott tevékenységéig bezárólag a 20. századi magyar történelem egyik legsötétebb periódusával, az állampolgárok különböző címeken való jogfosztásával és kifosztásával foglalkozik, részben a totalitárius diktatúrák részben a Horthy-rendszer által. Ennek nyilvánvalóan a legsúlyosabb epizódja a magyar holokauszt és az azt megelőző zsidóellenes intézkedések korszaka, de kiterjed a Rákosi-korszak sváb és „osztályidegen” kitelepítéseire, és bizony az 1956 utáni megtorlásokra is.
Mindezek az események a recens történettudomány szerint már egységet alkothatnak: Sheila Fitzpatrick és Michael Geyer 2008-as könyve (Beyond Totalitarianism), vagy konkrétabban a népirtás és kifosztás témakörében Timothy Snyder monográfiája (Bloodlands) a nagyobb ívű társadalomátalakító folyamatok, és az állami erőszak kapcsán nem különbözteti meg élesen Kelet-Európa hitleri és sztálini korszakát. Az 1945, mint „nulla év”-elmélet is csupán a szikár politikatörténet terén áll meg – hiszen a lényegi folyamatok a második világháborúval nem értek véget. Az eredmény: a kifosztásból, lakosságritkításból éppen csak felgyógyuló, gazdaságilag még mindig igen gyenge posztszovjet térség, amelynek jelentős része még ma, több mint húsz évvel a Szovjetunió megszűnése után sem heverte ki egykori gazdasági és társadalmi rendjének teljes megszűnését.
Magyarország a legsúlyosabban érintett területektől (mai Lengyelország, balti térség, Ukrajna, Fehéroroszország) délnyugatra, ezekhez képest „viszonylag” kevesebbet szenvedett, de a 19. században, hosszas folyamat eredményeképpen kiépülő polgári társadalom korlátozása, majd felszámolása itt is a náci és sztálinista birodalmak árnyékában, egy mindenkor megfelelni vágyó magyar kormányzat által hajtatott végre. 1938-ban még a Teleki-kormány minősít faji alapon zsidóvá több mint félmillió magyar állampolgárt, intézkedéseik a kamarákban számarányuk maximálásáról elsősorban a magánszférát, a polgári réteget érintette. A folytatás még szörnyűbb, és részben 1941-től 43-ig, főként pedig 1944 nyarán a mindenüktől megfosztott emberek döntő többségét a végül az életüktől is megfosztják a magyar állam hathatós közreműködésével.
De még ha a maroknyi túlélő hazatérésével nem szűnt meg a zabrálás gyakorlata. Az 1946-os sváb-kitelepítést ugyan előszeretettel indokolta azzal az új, demokratikus magyar állam, hogy a nagy arányú náci kollaboráció (Volksbund) miatt ez a nemzetiség úgy ahogy van, megbízhatatlan, ezt az álságos magyarázatot elfogadni azonban nemcsak újabb bűn, de az előzőkbe elkövetettekért viselt állami felelősség egyszerű áthárítása, lesöprése is volt. Ami pedig ennél is fontosabb, ezzel a többnyire módos paraszti-polgári réteg anyagi megsemmisítése ezzel csak tovább folytatódott.
Ezek után pedig már egyszerre rémisztő és egyhangú szekvenciaként követi egymást a szlovák lakosságcsere, de a nemzetiségi indokokon túllépve később a GULAG, az arisztokraták és módos parasztok kisemmizése, kitelepítése, az ÁVH letartóztatásai, Recsk, majd az 1956 utáni 200 ezres magyar exodus. Mindezeket külön-külön ismerjük, ha viszont, mint a folyamat egyes állomásai tárulnak elénk, már nyilvánvalóbb, hogy az 1938-1963 közötti időszak hatása iszonyatos, máig begyógyítatlan sebeket hagyott hazánkon. Ha Trianon szétdarabolta a történelmi Magyarországot, akkor ez a hosszú és gyötrelmes poszt-Trianoni korszak a maradék ország teljesítőképességét, életerejét és erkölcsi tartását zúzta porrá.
Hiszen a társadalmi struktúrák felbomlása csak a probléma egyik része. Ennél nekünk, az utódoknak talán még ennél is súlyosabb teher a többség reakciója mindezekre az eseményekre. Olyan magukat magyar értelmiségieknek tartó figurák, mint Bosnyák Zoltán vagy Matolcsy Mátyás, mind a zsidók, mind a németek kifosztását, tulajdonának államosítását kívánandónak tartotta. Másrészről még ma is tisztelt figurák, mint Kovács Imre, vagy kisebb mértékben Németh László és Illyés Gyula, is helyeselte a folyamat bizonyos állomásait. A többség pedig nemcsak megfélemlítve és tétlenül nézett de, a kalács és korbács állami politikája szerint, időről időre profitált is a rablott javakból: a 40-es évek elején kiszélesedő társadalombiztosítás, a hadiipar kiépítése részben az elkobzott zsidóvagyonból történt, a bukovinai székelyek pedig a Magyar Kommunista Párt jóvoltából kötlözhettek sváb házakba. A zabrálással párhuzamosan lekötelezetté, államfüggővé tették az addig reménytelenül szegényeket. A legtöbb vagyon persze mindenkor az állam kezében landolt: téeszek, állami gazdaságok épültek belőlük, pártvezérek ültek be a kisajátított magánvillákba a budai hegyekben. Most, amikor éppen ez a monstre állami rendszer esik darabjaira, egy perc néma csenddel talán születésének nem éppen fényes folyamatára is érdemes visszaemlékezni.
Minderre persze,
senki nem igazán figyelne oda időről-időre fellángoló nagyobb ügyek, botrányok nélkül. A tragédiákra általában egyenként emlékezünk vissza, és ami még rosszabb, ahol lehet, meg is kívánjuk szépíteni a komor tényeket: Matolcsy György állításával ellentétben ugyanis a magyar állam nem csupán "nem védte meg" ezeket az áldozatokat, nagy részben éppen aktívan ő is fosztotta ki őket: a Weiss Manfréd Gyártól kezdve egészen a budakeszi kocsmáig vagy a halasi malomig bezárólag.
Legyen tehát arcátlanság családi alapon piszkálni a gazdasági minisztert, ha a huszadik század e sötét időszakára, és a rá való valódi emlékezésre irányítja a figyelmet, akkor Ungváry máris komoly kérdéseket vetett föl és társadalmi vitákat is indukált. És mi ez, ha nem éppen kicsikart eredmény?
(A kép forrása: FN24.hu, az első videó a Centropa Magyarország Zsidó Családtörténeti Non Profit Kft munkája).