Az a helyzet, hogy nekem bizonyos szempontból tetszettek az Orbán-felszólalások. Az, hogy a tartalommal és a stílussal nem tudok azonosulni, nem újdonság számomra – sokáig a Fideszben a leginkább taszító tényezőnek magát Orbánt tartottam. S bár a Fidesz (és csatolmányai) kommunikációs szempontból manapság kiérdemli a „minősíthetetlenül béna” jelzőt, ki kell emelni, hogy a miniszterelnöki beszédek, felszólalások még mindig magas színvonalúak és hatásosak.
A miniszterelnök július másodikán
végre csökkenteni tudta a vele kapcsolatos – eddig folyamatosan növekvő ellenérzésem: a 2010 óta őt jellemző kettős beszéd – azaz hogy Brüsszelben nem mondom ki azt az EU-val kapcsolatban, amit itthon – „véget ért”. A Tavares-jelentés EP-vitájában elmondta, hogy számára egyértelmű, hogy az „elfogult baloldaliak” megszavazzák majd a jelentést, amely „nyíltan kettős mércét alkalmaz, nem ismeri el, lebecsüli és leminősíti azt a hatalmas munkát, amellyel a magyarok megújították hazájukat”. Orbán szerint a Tavares-jelentés az alapító szerződésekkel össze nem egyeztethető módon egy külön intézményt állítana fel, „amely ellenőrzés és gyámság alá vonná az Európai Unió egyik tagországát”: Magyarországot. Éppen ezért a jelentés elfogadása veszélyt jelent Európára.
Ezt követően, ha homályosan is, de az értő fülek számára egyértelműen vont párhuzamot az Unió és a Szovjetunió között – kiváltva ezzel elismerésemet. Nem azért, mert egyetértenék Orbán ezen tételével, hanem azért, mert ezt végre az EP-ben, lényegében nyíltan merte felvállalni. „Mi küzdeni fogunk azok ellen, akik egy birodalmat akarnak csinálni a mi Uniónkból” – tette nyilvánvalóvá érvelése lényegét.
A vita végén elhangzott viszonválaszában szintén megemlítette a Brüsszel-Moszkva párhuzam vitáját. „Kétségkívül, a Szovjetunió időszakában én nem mondhattam volna el a véleményemet Moszkvában, tisztelt Elnök Úr. Ha mégis, valamilyen szerencse folytán elmondhattam volna, nem hiszem, hogy hazaengedtek volna. Ezért föltehető, hogy a két entitás között nem lehet egyenlőségjelet tenni” – mondta a miniszterelnök. Majd mégis párhuzamot vont a kettő között, elvégre egyik sem hagyja (hagyta), hogy a magyarok eldöntsék saját ügyeiket. Megdöbbentő, hogy a régi Orbán helyett egy igazán „harcias”, véleményét nyíltan felvállaló miniszterelnököt hallhattunk, akit éppen ezért csak becsülni lehet – még ha véleményével nem is értünk egyet.
Márpedig egy adott ponton
egyértelművé vált számomra, hogy ha nyílt kártyákkal egyet is tudok érteni, a kártyákon lévő érvekkel már nem. „Nem akarunk olyan Európát, ahol a nagyobb visszaél az erejével, és a többség visszaél a hatalmával. Nem akarunk olyan Európát, ahol kettős mércét használnak, ahol csak a kisebbnek kell tisztelni a nagyobbat” – mondta Orbán Viktor az EP-ben, lényegében tökéletesen lefestve azt, ami az elmúlt három évben Magyarországon zajlott (hadd ne kelljen sorolnom az elmúlt időszak lenyúlásait, botrányait). Kettős mércével a kettős mérce ellen? „Tökéletes” érvelés – igaz a kettős mérce kiirtására való törekvés szerintem eleve hibás út. Hiszen az előítélet, a részrehajlás olyan elemi része az emberközi kapcsolatoknak, amelyekre egyrészt szükség is van ahhoz, hogy ne használjanak ki bennünket, másrészt éppen ezért mindig is életünk velejárója marad.
Ugyanakkor viszonválaszában elhangzott egy olyan gondolat is, amely arról árulkodik, hogy Orbán még nem vesztette el teljesen realitásérzékét: „Én szeretném azt hinni, hogy 2010-ben azért kapott a mi kormányunk kétharmadot, mert az erényeink ilyen hatalmasak voltak. Ezt sejtem, hogy ez nem így van.” Mi tudjuk is.
