Ma Szárszóról fogok mesélni. És mielőtt unottan kattintana bárki tovább, megjegyzem: nem, nem az ideiről, hiszen azt már megtették itt a blogon előttem. Az 1943-as balatonszárszói találkozó, és a hozzá kapcsolódó "eredetmítosz” talán sokkal több talányt és meglepetést tartalmaz legtöbbünk számára, mint gondolnánk.

Az engedetlenek koalíciója

Sokak szerint az elsősorban baloldali és „népi” összejövetel volt az esemény, amely először – még jócskán a világháború közepén – foglalkozott a fő kérdéssel: mi és hogyan lesz utána? Hogy az itt felvázoltak mennyire valósultak meg, mindenki sejti, de hogyan lett a demokratikus oldal és elsősorban a hagyományos magyar baloldal eredetmítoszává a találkozó, és mi történt ott?

1943 nyarának derekán járunk. Csapataink harcban állnak, de a lelkesedés, amely Hitler oldalán háborúba sodort minket, lankadni látszik. Horthy már 1942-ben bátortalan kísérletet tesz arra, hogy mentse, ami menthető: Bárdossy László helyett a cseppet sem németbarát Kállay Miklós lesz a magyar miniszterelnök, vele sokan meghatározó pozícióba kerülnek azok közül akik már tisztán látják, a háború elveszett, tárgyalni kell tehát a szövetségesekkel. Még több azonban az ellenlábas, és szinte leküzdhetetlen ellenségnek bizonyul a hadvezetésben és az Országgyűlésben.

Az értelmiség azonban már elkezdte rugalmas elszakadását. Ahogyan a nyolcvanas évek végén, most is az egyetemi ifjúság, és meghatározó központja, a Györffy István Kollégium körül szerveződnek. A református és katolikus ifjúsági szervezetek már a harmincas évektől kezdve lázadoznak a fennálló kormány ellen, főleg az elmismásolt szociális reformok miatt. Fő követelésük a földosztás, és a munkásság helyzetének javítása. Az 1937-es „Márciusi Front” után ezek a főleg baloldali értelmiségi erők össze is fognak, így a németbarát szélsőjobb mellett létrejön az elsősorban magyar politikai erő is.

Ez mind való igaz, de mindez még nem lett volna elég egy ütőképes németellenes hang megjelenítésére. Egyrészt a Márciusi Frontban a „népi írók” mellett fontos szerepet kaptak a hazai illegális kommunista mozgalom tagjai (Zöld Sándor, Ujhelyi Szilárd, Losonczy Géza, Donáth Ferenc), mindez pedig lehetetlenné tette a nyílt fellépést.

Az 1943-as balatonszárszói konferencia képét mai napig meghatározza egyrészt az állampárt emlékezete, másrészt pedig az 1989 utáni liberális értelmiség öndefiníciós kísérletei. Ehhez legújabban a szélsőjobb is felzárkózott saját verziójával.

Akkor most mi is volt ez az egész?

1943 augusztusában látták végül elérkezettnek az időt a háborús politikával szembehelyezkedő értelmiségi körök, hogy egyeztessék azt, ami gondolkodásukban közös, és ezek alapján egységes stratégiát dolgozzanak ki azzal kapcsolatban, hogyan is érjék el, hogy az ország a pusztulásba vezető német szövetséget, a megtámadottak kegyetlen bosszúját, és a háborús pusztítás rémét elkerüljék. Szemük előtt az olasz példa lebegett, ahol a katonai vezetés éppen ezekben a napokban békés úton szabadul meg Mussolinitől. Az angolok és amerikaiak szicíliai partraszállása pedig reális esélyt kínált arra, hogy Magyarországot a nyugatiak érik el a szovjetek orra előtt, akik ekkoriban éppen Kurszknál álltak. Utólag nagyon is látszik, mennyire hiú remények voltak ezek, de ne feledjük: Jaltának, és az érdekszférál győztesek közötti felosztásának ekkor még híre sincsen.

A konferencia előadói névsorában keverednek a ma is ismert és már elfeledett de valamikor fontos nevek: Veres Péter, Erdei Ferenc, Bözödi György, Szabó Pál írók és költők, illetve Karácsony Sándor, Dömötör Sándor, Jócsik Lajos. A napközben elhangzó előadások Magyarország közép-európai helyzetét, lehetőségeit, hagyományait, a magyar társadalom szocialista ízű elemzését, valamint Németh László szenvedélyes, és ma igen sok problémát felvető szabad expozéját tartalmazta. Erdei és Németh előadásai voltak végülis azok ,amelyek a konferencia legendáját megalapozták.

Kétségtelen, hogy a rendkívüli történeti leterheltség nagyon megnehezíti Szárszó értelmezését, van azonban egy-két mítoszteremtő szándékú állítás a konferenciával kapcsolatban, amit érdemes egy kicsit szétszedni:

1. "A szárszói konferencia a magyar baloldal, régebben a „haladó szellemű erők” első nagyobb erődemonstrációja,  a modern magyar baloldal bölcsője":

Ez véletlenül sem igaz. Először is, ugyan a baloldal legfontosabb értelmiségi képviselői Féjától Erdei Ferencen át a kisgazdákig képviseltette magát, az eseményt nagyon is jobboldali kötődésű társaság szervezte és védte: a Soli Deo Gloria, Ravasz László református püspök vezetésével a helyszínt biztosította, Püski Sándor „Magyar Élet” könyvkiadója pedig a szervezést intézte. Ravasz a zsidótörvények mellett szólalt föl a parlamentben, csak a német megszállás után kezdődő deportálások alatt már betegágyán ismerte föl, hova is vezetett ez a politika. Püski pedig, miközben kiadott a kormányzattól messzebb álló, azt nép platformról kritizáló írókat is, azért nem volt egy Cserépfalvi: 1944-ben például egészen messzire ment, Bary József Tiszaeszlárról szóló visszaemlékezéseiből a nem eléggé antiszemita részeket is kicenzúrázta, így adta ki, 44 őszén, a nyilasuralom idején. Szárszó tehát nagyon sok mindennek nevezhető, de az biztos, hogy kommunistáktól egészen a háború után üldözött jobboldali személyiségekig, rendkívül vegyes  képet mutatott a meghívottak listája. Szándékosan, hiszen ebben az időszakban, az olasz fegyverletétel légkörében igény is mutatkozott egyfajta átfogó de általában németellenes, kiutat kereső mozgalomra, és mint ilyen nagyon sokféle emberre számított. Az viszont bizonyos hogy az összkép közelebb állt egy magyar „harmadik utas” összejövetelhez, amelytől az emlékét később kiaknázni igyekvő polgári konzervatív és liberális politika állt a lehető legtávolabb.

2. "A szárszói konferenciát a kormányzat üldözte":

Ez a mítosz elsősorban a szocializmus időszakából származik (bár már a kortársak is így növelték az esemény körüli misztikumot), de erős túlzás. 

Többek – főleg a kisgazda Dobi István – visszaemlékezése szerint két csendőr kijött, mert valaki „kommunista rendezvény”-ként feljelentette a tábort, de Püski Sándor ezeket elküldi, mondván itt keresztény ifjúsági konferencia van, mitn minden évben. Igaz az is, hogy az este folyamán több fiatal költő, író – így Szabó Pál, Sinka István cenzúrázott műveiket olvasták föl. A kormányzat azonban ekkor már kereste a kapcsolatot a szövetségesekkel, és nyilvánvaló volt, hogy hasonló megmozdulásokat nem fog megakadályozni, sem betiltani, még ha a későbbiekben nagyon sok résztvevőjének más okokból kifolyólag meggyűlt a baja a Horthy-rendszerrel.

3. "Szárszón ugyan elhangzottak antiszemita kijelentések is, de a „zsidókérdés” csupán mellékes, jelentéktelen szerepet játszott, nem ez volt a lényeg":

Aki ilyesmit állít, az szerény meggyőződésem szerint egyszerűen nem ismeri eléggé a harmincas-negyvenes évek magyar közállapotait. A magyar társadalomban a zsidótörvények (legalábbis az első, 1938-as) támogatottsága messze túlmutatott a szélsőjobbnál és a kormányerőknél. Maga Németh László - aki nem tartozott a legvérmesebbek közé - ma már rettenetesen hangzó szavai figyelmeztetnek arra a kiábrándító tényre, hogy szociális reformot, átalakítást a zsidóság akkor már faji alapú korlátozása nélkül még a "szárszóiak" sem tudtak elképzelni. Erdei a társadalom "törzsökös" és "idegen" elemei köré épített dialektikája már önmagában alig titkolja: itt a németek mellett a zsidókról, mint az "idegen polgárság" alkotóelemeiről van szó, amelyek a "törzsökös" népi réteg mobilitását gátolják. Németh kirohanását, amely szerint a faji kirekesztés csupán "megerősítette a zsidókat", pedig még ennél is nehezebb félreérteni, akár szándékosan is. 1943-ban ezek az elemek nem különösen felkavaróak, ott vannak a levegőben, mindenki használja, mindenféle értelmiségi társalgásban előjön és csak nagyon kevesek kelnek ki ellene. Az, hogy ez a kérdés még a radikálisan németellenes körökben sem vált ki az üldözöttekkel szembeni együttérzést nem vád: csupán a történelmi felelősség megállapítása: tagadni vagy szépíteni ezt azonban nem lenne sok értelme.

E három állítás cáfolata

viszont egyúttal elvezet minket a negyedik állítás igazolásához is: "Ami 1943 augusztusában Szárszón elhangzott, rendkívüli mértékben meghatározta, hogyan gondolkodtak/gondolkodtunk Európáról, Kárpát-medencéről és Magyarországról a huszadik század második felében." Ez ugyanúgy jellemző a kommunistákhoz közelálló Nemzeti Parasztpártra és a kisgazdákra, mint a liberálisokra és a korai, "lakitelki" jobboldalra. A konferenciát főleg gimnazisták, egyetemisták és főiskolások hallgatták, egy két fiatalabb tudós előadást is tartott, hogy csak egy nevet említsünk, László Gyula, a későbbi régészprofesszor talán itt debütált. Az elhangzott előadásokat méltatta és vitatta meg a maradék mérsékelt és polgári, valamint protestáns egyházi sajtó a következő hónapokban, és ez ellen ágált habzó szájjal az "Egyedül Vagyunk" még hosszú hetekig.

A kiugrásból ugyan nem lett semmi, a háború végigsöpört az országon. A köztársaságból, földosztásból rövid életű, ismét korlátozott államalakulat született, amelynek a végén az alkotó, és gondolkodó ambíció monolitikus sztálinista államgépezetbe fulladt. Ugyan a "népiek" nagyon nagy részben visszaszerezték mind megbecsülésüket, mind státuszukat, sőt, még kritikai hangjuk egy részét is a hatvanas évek közepére, a valódi álmaik, nemzetiségi megbékélésről, "Kertmagyarországról" és a sajátját művelő parasztságról ábrándok maradtak. A valódi, hosszú távú hozadék a makacs és olykor hibás, mégis produktív társadalmi konstrukciók  (Erdei kettős társadalma, a földosztás alapjai, és tulajdonképpen a Nagy Imre-féle 1953-as program csírái) valamint az együtt gondolkodás ritka élménye volt, amely éppen azért vált emlékezetessé, mert ennyi eltérő gondolkodású és célú politikai erő ritkán gyűlt össze úgy, mint a déli parton akkor, a háború kellős közepén.

Ajánlott olvasnivalók a témában:

• Szárszó – 1943. Előzményei, jegyzőkönyve és utóélete. Budapest, 1983.
• Sükösd Mihály: Szárszó nehéz öröksége. In: Merengő. Budapest, 1994. 214–222. (lsd. még: Népszabadság, 1993. aug. 21. 32)
• Monostori Imre: Szárszóról, hatvan év után In: Kortárs. Budapest, 2002. december