„Ez a tartomány ugyanis, a melyet a régiek Pannoniának neveztek, …tudvalevőleg bensejében nagy kiterjedésű síkság, a melyet jeles folyók és vizek öntöznek…” /Freisingi Ottó/
„Unom a villamost, unom a buszokat” – nyavalyogja a Tankcsapda, azért tán mégse tankkal utazzunk, inkább hajóval. A felismerésre egyébiránt akkor jutottam, mikor elém került a medence vízrajzi térképe, és gondolataim járatlan ezüst folyóinkra kalandoztak. Akár egy összekötős kifestőben, a pontok (települések) közé (közlekedési) vonalakat álmodtam.
Messze még a nyár, sőt tulajdonképp nemrég ért véget, de egy folyamszabályozásba úgyis időbe’ kell belevágni. Valamennyi honfitársam számára otthonos a feeling, amint rosszabb esetben MÁV-ablakon kihajolva, jobb esetben személygépkocsiból úszógumit kilengetve süvít a Magyar Tenger felé. Mennyivel nagyobb durranás, ha ez az adrenalinbomba egy hajón robban. A fővárosból leúszni egészen a Balatonig! Faszán hangzik, nem? A Sióval azonban gondok vannak. Negyed rendű víziútnak számít, az alacsony hidak a vízeresztést, a pillérek, a zsilipek a folyásritmust befolyásolják. Ezt kéne gatyába rázni ahhoz, hogy egy kifogástalan vízi összeköttetés jöjjön létre a Balaton és a Duna között. Budapestről Mohácsra a Duna most is lerepít bő három óra alatt, csöpp országunk tehát vízvonalon viszonylag hamar átölelhető.
És ez a lényeg, kérem szépen. Én azt akarom, hogy ne csak fesztiválok: a hétköznapok részévé avanzsáljon itten a hajózás, a buszozást-autózást felváltván. Szárnyashajóval három óra kecsegtetően jó ajánlat, hiszen a büdös busszal se rövidebb. Márpedig ha az a stájsz, hogy a délnyugat-magyarországi polgár a fővárosba ingázgat folyón, akkor ezt nyilván nem holmi városnéző sétahajóval, hanem sebességcentrikus személyszállítóval teszi meg, mely a mondottnál kedvezőbb teljesítményre is várományos. A „Quicksilver” Lastochka a 100 kilométeres óránkénti sebességet is elérheti. A sebességhatár legyen a csillagos ég – ebben is versenyezhetnénk a nemzetközi hajóforgalommal, a hálózat mellett.
Legnagyobb szabású részprojektem nem is a Balaton, Kaposvár vízúti megérintése Budapestről. A legenda szerint a Sió nyúlánkabb testvére, a Kapos valaha hajózható volt, hajósok készítették a helyi fakápolnát, valamint fakikötőt. A Sió helyrepofozása után a Kapost kellene méltóvá tenni régi nagy híréhez, ezáltal egy többszörösen hajtűkanyaros, annál élménydúsabb új világot építeni: Budapest-Duna-Sió-Kapos-Kaposvár zsinórban.
A kezdeményezés enyhén tőkeigényes, ám a munkálatok (köz)munkát kínálnak. Értelemszerűen nem luxusjachtokat érdemes kiállítani, mert ezekre elenyésző lenne a fizetőképes kereslet; főként költséghatékony, praktikus fapadosokat, amelyeknek szolgáltatási díjai elég mélyen maradnak. A MAHART PassNave Személyhajózási Kft. becsülettel próbálkozgat a tök üres Tiszán, azonban ez nem az a kaliberű potenciál, amelyet egy-egy vállalkozó egyedül ki bír teljesíteni – egy ekkora vállalkozásba muszáj bedobnia magát az államnak. A befektetés minél jelentősebb, annál jobban térül meg. Ha majd a jegyár meg az utazási időtartam felülről súrolja a földi tömegközlekedési eszközökét, bizony vonzóbbá válik a vízi közlekedés. A 400 forintos BKV-hajójegy például jutányos, bár a vízi járatsűrűség egyelőre nem ideális, jóllehet e faktor is meghatározó. Budapest infrastrukturálisan így is a legfejlettebb kelet-európai város, yes we can: miért ne tudnánk folyón is kialakítani egy olyan gazdag közlekedési rendszert, mely körülménytelenül, kényelmesen, gördülékenyen oldja meg a járókelők orientációját. Ehhez a kikötők városképbe asszimilálása, vízi járművek armadája, folytonos járása szükséges, azaz ugyanaz a három dolog, ami a háborúhoz – pénz, pénz, pénz –, viszont szebben hálálja meg magát.
Itt jön a képbe a turizmus is: ha a betonsávokról átköltöznénk a természetünket befutó, szó szoros értelmében vett erekre, az országimázs volna a javából. Pont, mint Velencének a gondolakultúra. Ha a veszélyes kerekesek teret veszítenének és a navigáció visszatérne oda, ahonnan ered: a vízre. Mely ugyancsak terelgethető; nem csupán kicsapolni, hanem becsatornázni is lehetséges. Dicsekednénk fűnek fának, micsoda infrastruktúrát álmodtunk meg, ők meg álmélkodnának, mennyivel több hajónk van. És a több hajó kevesebb baleset, több egészség, több siker és jobb közérzet. Hajónagyhatalom lehetnénk, ha birtokunk adottságait kihasználnánk és kibővítenénk.
Többé aligha gúnyolódhatnának a partországok, hogy tenger nélküli tengernagyok vagyunk.
