Lógok én egy vallomással! Vagy kettővel. Kaptam ugyanis egy levelet, hogy lám, midőn szemeink előtt jut győzelemre a diákforradalom, máris erőst kussolok.
S ha így állunk, akkor töredelmesen bevallom: engem is felráztak a diáktüntetések egyetemek felől süvítő förgetegei. A Duna felett dörgő követelések visszhangjait hallva magam is felnéztem Seneca éppen odavágó műveiből (jómagam is szoktam felnézni egyébként), szelíden odébb toltam Marcus Aurelius íróasztalomon mustráló mellszobrát és kitekintettem a derűs egykedvűség sztoikus ködfátylai alól!
S amint lukas cipőm kíváncsiságommal karöltve a Duna-menti tüntetések felé vitt, rózsaszirmok százait láttam úszni le a város zajló folyamán, mint holmi vészkorszakra tett olcsó művészi utalásokat. De hiába, no, ne is bántsuk a diákokat amiért többrendbeli szimbolikussággal belelökték Hoffmann Rózsát a jeges Dunába, elvégre az oktatás kétségbeejtő állapota miatt állnak ide s tova két hete a vártán.
Írtam is hát róluk (kétszer), menő is lett, hisz' lettem miattuk Fidesz-bérenc, LMP-aktivista, noch dazu a falloszom méretére is napirendre került, így aztán biztosan tudom: továbbra is minden a legnagyobb rendben.
Be kell vallanom azt is,
hogy megszegtem a magamnak tett ígéretem, miszerint ha késztetést éreznék arra, hogy éppen aktuális témákkal foglalkozzak, gyorsan lenyomok egy-két fröccsöt, lapockán rúgom magam, majd olvasok némi Kosztolányi Dezsőt, hogy eszembe ne jusson még egyszer az ilyesfajta hülyeség.
Ám ha már referenciaértékű bejegyzéseim vagynak, s szemrehányó levelet is kaptam, akkor itt szeretnék elhatárolódni magamtól úgy a saját, mint a magam nevében! Nyilvánosan hamut szórok a fejemre s megszaggatom a ruhám, amiért felróttam a diákoknak, hogy tüntetők címén úgy viselkednek, mint Gyurcsány Ferenc az első bérmálkozásának pillanatában, s hogy úgymond Zagyva György Gyulának néztem ezt a Nagy Dávidot, ahelyett, hogy nyilvánvalóan egyetértettem volna vele, mikor fejhangon vinnyogva nevelte meg a lázadáskor lázadó Kossuth teret. És lám, még most sem, a győzelem kapujában sem mondom azt, hogy reha vagytok bilitálva! Nem is vitás, mea culpa. De emelje fel a kezét az, aki minden áldott reggel úgy ébred a világra, hogy szépet akar írni az egyetemistákról!
Mondták azt is, hogy nem értem én ezt az egészet, meg hogy nem is érdekel, egyébként is csak a balhét akarom.
S ha már így tettem,
ideje van törlesztenem: a fiataloknak igazuk van, mert a fiataloknak mindig igazuk van, még akkor is, ha pacifizmusuktól fűtve nem hajítják a folyóba Vadai Ágnest a letépdelt rózsaszirmok után. És belátom, nem kell a balhé sem, mert még a végén megsérül valaki — azt pedig már nem bírná el ez az ország, elvégre az egészségügy is romokban hever.
Leszögezem azonban azt is, hogy a diáktüntikre ráizguló, kormánybukásban reménykedő, viszont ezt önerejükből elérni képtelen, emiatt frusztrált, a jövőjüket már most tartaroszi kínokként megélő sápadt lelkűeknek azonban nincs igazuk és nem is lesz. Főleg, hogy amikor piócaként rátapadnak a diákokra, akkor éppen a drága ifjúság esélyeit nullázzák le. Mert az legalábbis visszás, amikor az ifjúság erőtől duzzadó hímvesszejével igyekeznek verni a csihánt, lévén a Mátrix-adta nép rögtön elriad azoktól a fiataloktól, akiknek mindig igazuk van. Márpedig a fiataloknak mindig igazuk van.
Mindezeken túlmenően
azt is szeretném jelezni, hogy szerény, ámde annál hiúbb véleményem bizonyos abban, hogy a politikán túl is van élet — még ily vészterhes időkben is, mikor a rettegett magyar diktatúra szégyenteljes férge rágja éppen a Nobel-békedíjas Európa szívét. Szerénységem momentán házi üzemmódban, a mindennapi tevés-vevésben piheni ki az évnyi fáradalmakat, s olyan bajaim vannak, hogy még mindig a nem vettem kezemhez a Véres naplementét, továbbra is elszívatlan az ajándékba kapott ecuadori szivarom, s híján vagyok a feredősónak is. Meg persze egy valamire való állás sem ártana, kinéztem ugyanis egy kis garzon-ékszerdobozt a Bajcsy és a Hajós sarkán! (Az állásajánlatokat ugyancsak levélben várom, tisztelettel.)
S most, hogy mindezt tisztába tettem, visszatérek Senecához meg az ajándékba kapott szivaromhoz és hátradőlök. Áldozok a filozófia oltárán, főzőcskézek, süteményt sütök, filmeket és hóhullást nézek. Mert bármily hihetetlen, létezik olyan, hogy ül az ember és csak néz ki a fejéből. Nincs megnyilatkozási kényszere, sőt, szeretné végre újfent előkapni irodalmi stílusát a belpesti jópofáskodások helyett (lásd fentebb), és csak arról írni, ami valóban fontos, úgy, ahogy kell. Ilyen egyszerű.
Egyébként is, mire ezt olvassák, a világnak már úgyis vége van.