Bashar hatalomban töltött napjai meg vannak számlálva. Az utóbbi hetek, napok eseményei arra utalnak, hogy közel a vég. Itt nem a sóhivatal-jellegű „Szíriai Forradalmi és Ellenzéki Erők Nemzeti Tanácsának” november végi felállítására és elismerésére gondolok, hanem az orosz külügyminiszter napokban tett megnyilatkozására: számolni kell a felkelők győzelmével.
Persze teljesen egyértelmű,
hogy stratégiailag ezt a szcenáriót is számításba vették már a konfliktus legelején az orosz döntéshozók, de az a tény, hogy ez egy magas rangú tisztviselő szájából, a sajtóban, a közvéleménynek hangzott el, már egészen mást jelent. Erre csak ráerősít az a hír, hogy az orosz haditengerészet egy új flottát küld a régióba, hogy az országban tartózkodó több ezer orosz civilt evakuálni tudják az Asszad-rendszer esetleges bukásakor. A szovjetek oroszok több évtizede jó kapcsolatokat ápolnak a szír rezsimmel. Már a hidegháború alatt megállapodás született a két fél között, egy orosz haditengerészeti bázisról, a szíriai Tartusz közelében. A kikötő azóta is működik, és többek között voltak olyan tervek is, hogy állandó közel-keleti bázisa lesz az orosz nukleáris-fegyverekkel ellátott hadihajóknak: 2009-ben meg is kezdték a dokkok felújítását, hogy a nagyobb méretű hajók számára is használhatóvá váljon a kikötő. Ezenkívül – nem meglepő módon - Oroszország Szíria legnagyobb fegyverbeszállítója is.
A másik aggodalomra okot adó esemény, a Patriot rakéták telepítése Dél-Törökországba. Noha még nincsenek működőképes állapotban az ütegek, az alkatrészek nagy része, és a német kezelőszemélyzet is megérkezett az országba. Nem alaptalan a törökök félelme, hiszen a szír vezetésnek van a régióban a legtöbb, bevethető állapotban lévő (!) vegyi fegyvere. Ugyanakkor nem kell egyből armageddontól tartani, nem valószínű – még a rezsim bukása esetén sem –, hogy ezeket valaha is bevetnék a NATO-tag törökökkel szemben, persze jobb félni, mint megijedni. Ha a rendszer bukik, akkor sokkal inkább tartom elképzelhetőnek, hogy a Hezbollahhoz próbálják majd eljuttatni ezeket a kis szeretcsomagokat, de azért ehhez Izraelnek is lesz egy-két szava.
Kikből is áll
a – az Öböl-államok, és a „Nyugat” által oly’ híven támogatott – Szíriai Forradalmi és Ellenzéki Erők Nemzeti Tanácsa? A tanács vezetője Ahmed Muaz Al-Khatib Al-Haszani, a damaszkuszi Omajjád-mecset volt imámja. A nyugati lapok által mérsékeltnek jellemzett vezető, aki szerint Mubarak bukása az izraeliek egyik nagy kívánsága volt abban a projektben, ami a térséget kis szektariánus alapon szerveződő entitásokra bontaná. De ugyanő etnikai tisztogatással és vádolta a nyugati államokat a muszlim kisebbségekkel szemben. Felmerül a kérdés, ha ő a mérsékelt, akkor kik a radikálisok? Na, hát kérem szépen olyanok is vannak, szalafiták, fundamentalisták, és egyéb kisebb szervezetek, némelyikük még a főgonosz Al-Kaidával is kapcsolatban áll. Az ő céljuk, az iszlám jog, a sharia bevezetése, valamint egy iszlám állam létrehozása, és persze a helyi keresztényekkel is leszámolnának (kis kulturális érdekesség, hogy Szíriában még mindig élnek – Jézus nyelvén – arámiul beszélő keresztény közösségek). Kedves emberek no! A barátaink!
Franciaország a tanács megalakulásának másnapján rohant is, hogy keblére ölelje a bátor forradalmárokat, mint a szíriai nép egyedüli képviselőit és mint a jövőbeli demokratikus belső kormányzat letéteményeseit. Líbia esetén is a derék franciák voltak azok akik elsőként elismerték a helyi Nemzeti Tanácsot. Láthatjuk is mi történik ott: anarchia, szeparatizmus, az amerikai nagykövet legyilkolása… Szép jövő vár Szíriára! Aztán szépen lassan a többi nagyobb EU-tag is csatlakozott francia véreinkhez, majd miután Uncle Sam is áldását adta, a világ több mint 130 országa ismerte el a Nemzeti Tanácsot, többek között mi magyarok is (Újabban meg elzavargatjuk a szír diplomatákat Magyarországról. Köszönjük Jánosunk! Ö trú ötlentiszt frend páppit jú ár!) Ugyanakkor a drága elnök úron kívül, még van két alelnöke is ennek a tanácsnak. Egy Riad Szeif nevű üzletember, aki ’94-ben és ’98-ban független képviselő volt a szír parlamentben. Valamint – na, egye fene, a Nyugat kedvéért beveszünk egy nőt is, had örüljenek – Szuheir Atasszi, akinek az édesapja, a jelenleg is uralkodó Baath-párt egyik alapítója volt, persze egy idő után kiszállt a papa a játékból és saját pártot alapított, ami – autoriter rendszerekben nem meglepő módon – nem volt túl sikeres.
Tehát van egy egész eddig pragmatikus,
autoriter rendszerünk, ami erőszakos módszerekkel is képes fellépni a saját állampolgáraival szemben. (Azt azért tegyük hozzá, hogy a lakosság egy jelentős része Asszad-párti! A siíták, a keresztények és egyéb nem szunnita kisebbségek. Ezt általában el szokták felejteni mind a döntéshozók, mind a média.) Aztán vannak nekünk itt „mérsékeltjeink”, meg még „mérsékeltebbjeink”, egy-két üzletember és pár értelmiségi a diaszpórából, valamint politikai emigránsok is. Meg persze a külső szereplők, akik alapjaiban határozzák meg a dolgok kimenetelét. Értem én, hogy az iráni atomprogram félelmeket és feszültségeket gerjeszt, azt is értem, hogy ha Szíria kihullik az iráni befolyás jelentősen meggyengül a régióban, sokan fellélegezhetnek majd. De mindez megéri egy anarchikus ország létrejöttét, ami a legrosszabb esetben akár még egy terroristafészek is lehet? Belegondolt abba valaki, hogy mi lesz Asszad bukása után? Milyen biztonsági kockázatokkal jár egy bukott állam? Persze ezek csak költői kérdések, biztos, hogy a döntéshozók előtt minden eshetőség vázolva van, de könyörgöm magyarázza el nekem valaki, hogy mi a haszon abban, ha tényleg anarchia lesz Szíriában? Tudom, értem, hogy vannak ennek rövid távon – sok szereplő számára – pozitív hozadékai, de senki nem gondolkozik távlatokban? Vagy talán biztosra vennének egy új, stabil államot? (Ezt kétlem.)
Az utóbbi hetekben, sajnos kifejezetten menő Magyarországon az üldözött keresztényekkel poénkodni. Ne adja Isten, de ha úgy történik, akkor arra kíváncsi leszek, hogy a KDNP mit fog tenni majd, ha a „mérsékeltek” és a még „mérsékeltebbek” nekiállnak keresztényeket irtani? Vajon majd baráti beszélgetések alkalmával megkérdezik-e a külügyminiszter úrtól, hogy „Janikám, mire volt ez jó? Nem láttátok, hogy ez lesz?”.
