Európa kapujában egy régi−új regionális nagyhatalom van születőben. Ez az ország jelen van a Földközi−tenger egész térségében, s lassan, de biztosan halad Belső−Ázsia felé. Ez az ország a Recep Tayyip Erdogan vezette Törökország. Cikkünk nem egyértelműen véleményt közlő, klasszikus értelembe vett publicisztika, hanem egy olyan vélemény ismertetése, amellyel akár a Google igénybevételével számos ponton vitázni lehet és kell is.
A történelem porondjáról Törökország mint regionális nagyhatalom 1829. szeptember 14-én az oroszokkal kötött drinápolyi békével tűnt el, de kétszáz év elteltével ismét beleszólást követel a világ dolgainak intézésébe. Miért ez a felvezető? Mert sokkal szemléletesebb, ha a Tisztelt Olvasó felüti az atlaszt, s összeveti, hogy mely mai országok fekszenek az Oszmán Birodalom területén, s azoknak milyen az etnikai, vallási összetételük. Egy szunnita nagyhatalom ácsorog Európa küszöbén, várva, mikor kap bebocsátást. Az események ilyen irányú elmozdulásának egyértelmű felelőse az Európai Unió, s annak jogelődjei, mint például az Európai Gazdasági Közösség. Maximálisan kihasználták a kemáli állam nyugatias szemléletét, elkötelezettségét. Kicsit átalakítva Christian Wulff gondolatait, így fogalmazhatnánk meg a nyugat-európai országok felfogását: a munkások jöhetnek, az emberek nem! Így a roppant erős török textilipar és mezőgazdaság sem törhetett be az európai piacra. Ígéretek voltak, tettek nem.
A török vezérkar,
amely az első világháború utáni káoszban átvette a hatalmat Törökországban, s Kemál Atatürk kultusza alatt irányította az országot a fegyverek erejével és a boldogabb jövő ígéretével, megbukott. Megbukott vele együtt egy értékrend, s a kemáli állam is átértelmeződött. A törökök egy emberöltőn át hittek a nyugatiak ígéreteinek. A csalódottság, a jogos harag, valamint a nacionalista iszlám egy teljesen új hatalomgyakorlási koncepciót hozott létre. Nem kapkodnak. Szépen, lassan építik gazdasági kapcsolataikat Kínától Marokkóig. A szomszédos országokat – mint például Szíriát – fokozatosan függési viszonyba hozzák. Az iráni vezetés szájából rendszeresen elhangzik Izrael elpusztításának szándéka. Nem tudni, hogy Ali Hámenei szembesült-e azzal, hogy a síita Iránnak stratégiát kell váltania az egyre hömpölygő szunnita tengerben? Mert Szíria már a szunnitáké, itt is csupán az időtényező a kérdés. Az események azután fognak felgyorsulni, amikor Törökország kilép a NATO-ból, vagy kizárják. 2013 tavasza nagyon izgalmas lesz!
Mit is jelent ez? Képzeljünk el egy Ankara-Damaszkusz-Teherán háromszöget: Szíria jelenleg egy ütközőállam a perzsák és a törökök között. Ebbe a konfliktusba a világ nagyhatalmai csupán kereskedelmi érdekeik és az emberi jogok tiszteletben tartása szintjén folynak bele. A legnagyobb vesztese az elhúzódó polgárháborúnak egyértelműen Oroszország, amelynek a Szovjet Unió felbomlása előttről fennálló kintlévőségei vannak Bashar al-Assad országában. Ez a mozzanat azért fontos, mert sem Irán, sem az orosz elnök nem mondott még le Szíriáról. Ugyanakkor felvetődik az a kérdés is, hogy az orosz gazdaság mit bír el – a francia GDP 7%-ába került a líbiai háború – és az embargóktól sújtott Irán mennyi felesleges, „elajándékozható” fegyverrel rendelkezik.
Elmondható, hogy
Szíriának már nincsen vezetése, s az igazi nagy kérdés, hogy mikor lesz? Hiszen számtalan fegyveres csoport, milícia részt követel magának a hatalomból. Erdogan legnagyobb külpolitikai kihívásainak egyike lesz, hogy egy hozzá lojális, vezetést juttasson hatalomra Damaszkuszban. Az etnikai és vallási alapú tisztogatások mára mindennaposak Szíriában. Amennyiben ez intézményesül, Iránnak kötelessége lesz kiállni az üldözött síiták mellett… Ez a háború könnyedén, pár hét leforgása alatt a török-szír határról a perzsa-szír határra tevődhet át.
De mi közünk nekünk, magyaroknak ehhez az egészhez? Egészen egyszerűen az, hogy a második telekszomszédjaink Bosznia−Hercegovina és Koszovó. A rendszerváltás előtt egyedül a kultúra volt az a terület, amely a többinél tágabb mozgásteret engedett a keleti blokkban élők számára. A kultúránkon keresztül határozzuk meg magunkat, s mint ilyen, a nemzetközi kapcsolatokban az egyik legjelentősebb eszköze önmagunk megismerésének és bemutatásának egyaránt. Vagyis, ha magunkat félázsiaiként, s nem európaiként határozzuk meg, könnyedén a Boszporusz másik oldalán találhatjuk magunkat, s akkor nem arról fognak szónokolni a Kossuth téren, hogy Brüsszel ne diktáljon nekünk, hanem egy sötét kis irodában udvariasan várják az illetékesek, hogy mit üzen a Porta. Ez természetesen költői túlzás, de ennek semmilyen árnyalata sem tenne jót hazánk fejlődésének.
Miért lenne ez rossz irány?
Akik felteszik ezt a kérdést, azoknak ajánlom Balassi Bálint verseit és a Bűneiért bünteti Isten a magyar népet című könyvet. A magyarságnak sikerült (egy kis segítséggel) leráznia magáról egy olyan 150 éves terhet, amely szó szerint megállította az időt. Amikor a férfiak szerszám helyett fegyvert fogtak, a gyerekek, pedig nem születtek, hanem haltak. Nem lenne nagy hazugság azt állítani, hogy a Trianonhoz vezető út is itt kezdődött. Anglia, Franciaország elestek. Németország még nem. Tényleg arra lesz szükség, hogy breivikeket termeljen ki egy társadalom? Az iszlám vallás nem alkalmas arra, hogy a nyugatias, demokratikus államigazgatásba beilleszkedjen. Ezért – kérdezzük − nem lenne sokkal ésszerűbb a küszöbön a hívatlan vendég orrára csapni az ajtót, minthogy a nappaliban essünk egymásnak konyhakéssel?
Magyarországnak megvannak a maga problémái. Gondolok itt a keleti régió elmaradottságára, a képzetlen tömegekre, a fiatalok elvándorlására, s a mindennapi társadalmi feszültségekre, amelyeket akárki megtapasztalhat, ha három átszállással közlekedik a fővárosban. Nem gondolom, hogy helyes megoldás egy államcsőd határán egyensúlyozó országot olyan politikai tényezőknek kiszolgáltatni, amelyek kulturálisan teljesen idegenek a magyar néplélek számára. Legyen az egy kínai, török vagy arab ember, teljesen mást jelent számára a „család” az „Isten” vagy a „normális” fogalmak, mint egy olyan embernek, aki a zsidó-keresztény mitológiában szocializálódott. Társadalmunk tűréshatárán kívül esnek ők is, és a fogalomrendszerük is. Ezzel csak az szeretném üzenni, itt az Alternatíván, hogy nincs alternatíva! EU van. IMF van. Tündérmese nincs!
