Szerkesztőségünk a minap teljesen jogos kirohanást tett, miszerint „Utcára, egyetemisták, utcára gimnazisták!”, ám lelkes idealistákként nyilván nem gondoltunk bele mélyebben a címzettek szellemi-lelki valójába. Jelen pillanatban ugyanis nincs kétségbeejtőbb társadalmi réteg Magyarországon, mint a felsőoktatásban résztvevő hallgatók (a gimnazistákat pedig vélhetően jobb is letagadni).

Először is a fiatalok jelentős hányada amolyan szükséges rosszként tekint a felsőoktatásra, amit azért kell elvégezni, hogy „meglegyen a papír”, s amivel talán könnyebben el tud majd helyezkedni a piacon. Ebből fakadóan a jelentős hányad számára tök mindegy, hogy egyébként mennyire szervezett a diákság, a lényeg, hogy viszonylagos nyugalomban letudhassa a tanulmányait, ne basztassa senki, legyenek olyan biztos pontok az életében, mint a gólyatáborok, ahol időről időre úgy be lehet állni, mint a Gellért-hegy, ám mindenekelőtt a tandíjat ne emeljék, azt is leginkább azért ne, mert úgy jelentős kiigazításra szorulna az elivásra szánt havi összeg. A diáklét valódi szellemi megélése tehát eleve fel sem merül.

Másodszor egy olyan alapvetően öntudatlan társadalmi közegről kell beszélnünk, amely pusztán abból vindikálja magának a jogot a „szellemi felsőbbrendűség” – természetesen hamis – illúziójára, hogy egy kvázi neves egyetem hallgatója.

Mindemellett az átlag magyar egyetemista meg van róla győződve, hogy pestiesen szólva is „jó fej”, lévén kiemelkedő a műveltsége az internetes videók terén, alkalomadtán nem átall jópofának vélt poénokat sem kiagyalni, s roppant büszke arra is, hogy alkoholt fogyaszt – ami lássuk be, elképesztően szánalmas. Az ivást ugyanis valaki vagy tisztességesen és szerényen műveli, vagy sehogy, de semmiképp sem értekezik róla naphosszat. A nevetséges vonaglást, jópofáskodást pedig, amit egyetemi közösségi szórakozásnak neveznek, kultúrember már lenézni is lusta. Elég csak a legutóbbi egyetemi fiaskóra gondolni, amikor is az egyik BME-s fiatal köntösben imitálva Luke Skywalkert (ami egyébként már '97-ben is ciki volt) beült egy előadásra, majd az egyik évfolyamtársa ráhívta a terrorelhárítást, lévén biokémia szakos hallgatóként képtelen volt ránézésre megkülönböztetni a fémet a műanyagtól, így valódi fegyvernek vélte a diáktársnál lévő játékpisztolyt, akit ezért letartóztattak.

Persze oké, hogy Orbán meg a kormány és keretszámok, meg fujj, s valóban felesleges belekezdeni a „túl sok diplomást képzünk” – egyébként kibírhatatlanul jogos – mantrájába, lévén kevesebbet így sem fog termelni a rendszer, ellenben a diplomások 90 százaléka így már nem pusztán hihetetlenül idegesítő szellemi impotensek tömegei lesznek, hanem olyan felkapaszkodott, hófehérre nyalt valagú yuppiek válogatott rétege akiknek az iPhone 5 mellé még egy piacképes diplomára is fussa. Így aztán tízezrek fognak kívül rekedni, akik viszont nem engedhetik maguknak, ám képességük alapján ott lenne a helyük – a kibontakoztatott tehetségekből pedig így is elég csehül állunk.

Ám mindenek előtt azt kellene észrevenni, hogy a magyarországi diákok esetében felesleges illúziókat kergetni és elvárásokat támasztani, hiszen elvi és gyakorlati szinten is tökéletesen alkalmatlanok arra, hogy bármilyen módon rendezni tudhassák soraikat, végeredményben pedig szervezett nyomást tudjanak gyakorolni az adott intézményekre céljaik elérése érdekében. Jelentős hányaduk ugyanis súlyos funkcionális- és közéleti analfabéta, akikből gyakorlatilag minden hiányzik, ami komoly gyakorlati és elvi tényezővé teszi az olasz, vagy a chilei diákokat. Szikrája sincs meg bennük a kalandvágynak, vagy a szenvedélynek, végletesen hiányzik belőlük a romantika és az idealizmus, nem beszélve az eszmék bárminemű ismeretéről, s egyéb földi hívságokról, amiknek hiánya praktikusan a majdnem teljes diákságnál tapasztalható moral insanity-ben csúcsosodik ki. Fogalmuk nincs a legalapvetőbb történelmi összefüggésekről, filozófiai irányvonalakról, s ha mégis akad köztük olyan, aki az átlagnál többet foglalkozik a közélettel, jellemzően valamelyik politikai párt, vagy platform mellett köt ki, mint aktivista. A legtöbb esetben viszont így is marad a parttalan és vinnyogó cinizmus, az ostoba nihilizmus, a tudás és az erények ismeretének szinte teljes hiánya.

A magyarországi diákok esetében azonban a legdrasztikusabb tényező a gyávaság, amiből kiválóan megérthető, miből fakad a magyar diákság impotenciája.

Már első félévtől kezdve rettegnek a vélt vagy valós egzisztenciájuk miatt, tartva attól, hogy az oktatói testület, noch dazu a minisztérium ostort pattint rajtuk, ha bármiféle ellenállást tanúsítanak. Eszükbe nem jut, hogy ők, mint diákok, már csak létszámukat tekintve is komoly erőt tesznek ki a tanárokkal és a minisztériummal szemben, amit magától értetődően nem hagyhatnának figyelmen kívül sehol – már ha létezne itthon egy fajsúlyos diákmozgalom. Vagy több.

Ebből fakadóan felmerül a kérdés, hogy vajon mit várunk azoktól, akik nemrég még a Corvinusra akartak éjszakai tüntetést szervezni az oktatási államtitkár ellen, ám miután a rektor közölte, hogy nem engedélyezi a tüntetést, egy „oké”-val beletörődnek a dologba és lefújják az egészet? Jelzem, hogy ugyanezért Párizsban alighanem az asztalához kötözve, lángolva hajították volna ki az ablakon a rektort, majd égették volna fel az egész egyetemet, mintegy finoman érzékeltetve szándékuk komolyságát. A kérdés azonban továbbra is adott: mit várunk azoktól, akik szerenáddal akarják ügyük mellé állítani a másik egyetemet? Ráadásul azokat a BME-seket, akik szerint a Holdon elejtett toll belerepül a Napba azok az ELTE-sek, akik azt nem tudják, mikor tört ki az II. világháború. („Békeidőben” pedig üvöltő versenyt rendeznek a corvinusos diákok.)

Arról nem is beszélve, hogy közéletünk jelen és a diákság fent vázolt állapotában Ketzalkóatl, az azték tudás istene óvjon minket attól, hogy akármelyik hallgatóban is felmerüljön akármilyen diákmozgalom megszervezése, lévén abból minden lenne, csak egy független, alternatívát és tényezőt jelentő mozgalom nem.

Lássuk hát be, Magyarországon ettől az ifjúságtól, jelen állapotában elvárni azt, hogy erélyesen álljon ki a saját jogaiért, hogy ellenállásba fogjon valami ellen az eszmék frontvonalán, nettó idiotizmus. S félreértés ne essék, nem a diákok ellen kívánok kirohanást tenni, bármennyire is úgy tűnik. Éppen arra kívánom felhívni a figyelmet, hogy mennyire kétségbeejtő és szomorú az, hogy ameddig a nálunk látszólag is szerencsésebb történelmi, illetve gazdasági helyzetben lévő Mexikóban képesek a diákok eszmék mentén, idealizmustól és kalandvágytól fűtve, öntudatosan megszervezni és tényezővé tenni önmagukat, valamint nyomást gyakorolni a hatalomra, addig nálunk háromhetes sajtóhír, ha néhány sápadt lelkű, infantilis kisdiák felemel egy frappánsnak vélt transzparenst a dékán évnyitó beszéde alatt.