A Wiesenthal-központ a múlt héten "első számú" vádlottját találta meg Magyarországon. A tavalyi Képíró-per után a gettóparancsnok Csatáry László ügye nem sok jóval kecsegtet. Pedig az ügy általános erkölcsi értelemben való rendezetlensége fájóbb és szembetűnőbb lehet, mint az igen kétes eredményeket ígérő jogi szembesítés.
Ismét perre készül Efraim Zuroff, a Simon Wiesenthal Központ jeruzsálemi képviseletének vezetője. A legutóbbi célpont Csatáry László jelenleg 97 éves volt rendőrfőhadnagy, aki 1944-ben a kassai gettó főparancsnokaként szervezte meg a helyi zsidóság deportálását. A feljelentés után nem sokkal Csatáryt a The Sun című brit bulvárlap újságírói megtalálták Budapesten, valamint felvették a kapcsolatot az ügyészésggel is. Időközben Zuroffot a holokauszttörténész Karsai László – 2004-es kijelentéseit részben megismételve – „megélhetési nácivadásznak” nevezte az MTI-nek adott, nagy nyilvánosságot kapott interjújában. A kijelentés igen nagy szimpátiát váltott ki azok körében akik Csatáryt nem szeretnék bíróság előtt látni, és egyben komoly erkölcsi problémákat is felvetnek múltunk kezelésével kapcsolatban. A legutóbbi sikertelen és igen ellentmondásos Képíró-per ugyanis rengeteg kérdést hagyott maga után.
Mi az, ami Karsaiban aggályokat ébreszt
Zuroff tevékenysége iránt? Mi a gond azzal, ha egy minden jel szerint háborús bűnös gettóparancsnoknak a Magyar Köztársaság bírósága előtt kell majd felelnie el nem évülő ügyekben? Második Képíró-perre számíthatunk vajon? E kérdések megválaszolásához térben és időben is nagyobb perspektívára van szükségünk, mint amivel a jelenlegi közbeszéd számol.
A Simon Wiesenthal Központ 1977-es megalakulása óta a „tikkun olam” kifejezéssel indokolja tevékenységét. A zsidó vallási fogalmat Nyugaton és Izraelben ma leginkább a reform zsidó közösségek használják hasonló tartalommal, magyar jelentése a „világ megjavítása” avagy „meggyógyítása” (angolul „Repairing the world”). Ez a törekvés hagyományosan nagyon sokféle formát ölthet, minden esetben az isteni „morális rend” érvényesítése a célja: a hagyomány és történelem továbbadása, tanítása, jótékonyság, a világban létező konfliktusok megnyugtató rendezése. A Wiesenthal Center a háborús bűnösök elítéltetését és pereit ennek részeként, a Soára való emlékezés és az erkölcsi megtisztulás szerves részének tartja missziójának leírásában.
A Központ tehát oktatási, és muzeológiai tevékenysége mellett foglalkozik még élő háborús bűnösök felkutatásával – mintegy globális marketingkampányként egyébként teljesen szokványos holokauszt-intézeti tevékenységét támogatandó. Mivel ezek a "nácivadászatok" egészen más eszközökkel és céllal rendelkeznek, mint a kutatói munka, ezért érdemes magát a központ tevékenységét is elkülöníteni a történeti kutatással foglalkozó intézményekétől, és magának Simon Wiesenthalnak a személyétől is, aki csupán a központ névadója.
A bécsi székhelyű intézmény jeruzsálem irodájának „Utolsó esély” programja, célja a még élő, náci háborús bűnökkel gyanúsítottak felkutatása és bíróság elé állítása. A program honlapja szerint ezek az akciók Németországban, a balti államokban, Kelet-Európában és a Balkánon zajlanak - a legnagyobb figyelmet azonban kétségtelenül „első számú közellenségük”, Csatáry kapta. Nem igaz tehát hogy Zuroff most kizárólag a magyar háborús bűnösöket támadja, egy nagyobb, átfogó akció részeként kerül sor a magyarországi eljárásokra is.
Jogosan merül fel a kérdés, hogy mindezzel
mi lenne a baj? Karsai László, mint a holokauszt egyik legrégebbi kutatója Magyarországon, elég pontosan fogalmaz. Zuroff Csatáry ellen alkalmazott bizonyítási stratégiája a történész szerint olyan alapokra épül, amelyekkel a vádat bebizonyítani mai magyar bíróság előtt a képtelenséggel határos. Első hallásra ez a feltételezés akár abszurdnak is hathat: Csatáry gettóparancsnok volt, ráadásul két, a Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság által a visszatérőkkel közvetlenül a háború után felvett interjú is név szerint, egyikük pedig különösen kegyetlen parancsnokként is említi. Zuroffnak és az ügyészségnek azonban jelen esetben azt kellene bizonyítania, hogy a parancsnok tökéletesen tisztában volt azzal, hogy az általa deportáltakat meg fogják semmisíteni. Erősen sejthető, hogy a kegyetlen táborparancsnok esetében ez így is volt, de a korabeli hivatali apparátus eljárásának következtében erre perdöntő bizonyítékot találni szinte lehetetlen. Egy rendőr- vagy csendőrtiszt sem volt sajnos olyan botor, hogy gépelt oldalakon és hivatalos pecséttel írja le: az úticél a többség számára a gázkamra.
Mint egy éve Képíró Sándor beperelésénél, most is két jól ismert történeti eset juthat eszünkbe: Adolf Eichmann és John Demjanjuk perei. Eichmann elfogása és jeruzsálemi pere 1962-ben a Soá emlékezetének és feldolgozásának már-már misztifikált kezdőpontja, a pillanat amikor az erkölcsi szembenézés felvállalásával Izrael Állam mintegy az összes zsidósága miatt áldozattá vált ember képviseletében lépett föl, tekintet nélkül azok állampolgárságára. A tárgyalás azért is alapvető, mert egyedi módon Eichmann beismerő vallomásával végződött. A per kezdetén Eichmann váltig tagadott, állította, hogy ő maga embert soha nem ölt, saját szerepével kapcsolatos erkölcsi aggályai folytán egészen speciális módon elismerte bűnösségét egyfajta „morális értelemben” miközben kitartott amellett hogy Hitler hatalma alatt ezen erkölcsi parancsok követése számított bűncselekménynek. A beismerés viszont mindenképp hihetetlen hatást tett az izraeli és amerikai közvéleményre és, sok más együtthatóval összejátszva, hozzájárult a Holokauszt emlékezeti rítusainak kialakulásához.
És az Eichmannt felkutató emberről nevét szerző
Központ, valamint maga Efraim Zuroff ma is ezt az Izraelben fontosnak számító nemzeti emlékezeti rítussá vált gyakorlatot folytatja újabb és újabb, kisebb szinteken álló bűnösök felkutatásával. Így tulajdonképpen az Eichmann elleni per mint rítus folyamatos megismétlésének vágyával lép föl, igazodva az emlékezés jól bevált stratégiáihoz. Kétségtelen, hogy a jeruzsálemi igazgató érvelésének ez fontosabb eleme, mint a pőre jogi igazságtétel vágya. A valamikori ukrán tábori őr, John Demjanjuk esete azonban példa és figyelmeztetés arra, hogy ez a törekvés saját maga kínos paródiájává is válhat. Miután Ohióból először kiadták Demjanjukot Izraelnek az 1986-ban egy legendás kegyetlenségű volt őrtársa és névrokona helyett, tévedésből ítélte el, majd amikor ez 1991-ben kiderült, kénytelen volt őt szabadlábra helyezni.
A hiba alapvető fordulópontnak számított a náci háborús perek történetében, hiszen a vádlott az ellene felhozott vádpontok szerinti ártatlansága felülemelkedett azon a tényen, hogy végül is ugyanúgy sobibori őr volt, mint társa. Noha Demjanjukot végül 2011-ben német bíróság a saját tetteiért is elítélte, ő a jogerőre emelkedés előtt és a törvények előtt büntetlenül halt meg. Példája már mutatja, hogy az, ami Eichmann jeruzsálemi perében még a morális felelősségről szóló filozófiai tanulságokkal is szolgáló vita volt, a valamikor általa működtetett olajozott gépezet kisebb fogaskerekeinél egyszerű jogászkodássá fajul, eredménye pedig a Wiesenthal központ társadalmi céljaival szemben éppen a bűnösség relativizálódása lehet a közvélemény előtt. Karsai László – pontosan tudva a jogi bizonyítás ilyen irányú nehézségeit – pontosan az „ártatlanul meghurcolt gettóparancsnok” skizofrén képének kialakulása ellen próbál óvni.
Vele ellentétben Zuroff elsődleges célja a perekkel annak bebizonyítása, hogy a németek mellett sokszor a helyi lakosság is sokszor vált „üldözővé”. Az akció természetesen a poszkommunista országokra korlátozódik, mivel itt a vészkorszakról szóló aktív társadalmi párbeszéd jóval később kezdődött. Az „Utolsó esély” akció azonban így egyrészt élesen elválasztja a kelet- és nyugat-európai kollaboránsok problémáját – elég a francia példát idézni ahhoz, hogy rájöjjünk, ilyen egyértelmű határ nem létezik –, másrészt pedig a keleti részen is egy kalap alá veszi a kezdetektől megszállt lengyel területeket a volt náci kollaboráns államok (Lettország, Románia, Magyarország) ügyével. Zuroff és munkatársai nyilvánvalóan nincsenek tisztában a helyi viszonyokkal, így el sem tudják képzelni, hogy a kor eseményeivel az átlag magyar mennyire is van tisztában. Hiszen egy olyan országban, ahol bárki komolyan elhiszi azt, hogy Képíró, csupán azért mert nem papírozta le a gyilkosságokat, tiszta mint a hó, ott akár tíz hasonló per sem fogja a megértést vagy az értelmezési folyamatot segíteni. Zuroffnak azonban ennél sokkal fontosabb, hogy intézménye presztízsét Izraelben és Nyugaton az „Eichmann-rítus” folyamatos ismétlésével igazolja, noha ennek hatása időközben ott is csökkent, legfőképpen
Csatáry László gettóparancsnok kétségkívül
súlyosan érintett tehát az 1944-es deportálásokban, és túl minden jogi megfontoláson, sokkal komolyabb mértékben testesíti meg Endre László apparátusát mint a bácskai „Hideg napok” egy egyszerű csendőre. Nem csupán több mint 15 000 volt zsidó honfitársunkat deportálta, ezt megelőzően aktívan meg is alázta őket emberi méltóságukban. Éppen ezért lenne fontos, hogy bűneit egy esetlegesen rosszul felépített bizonyítási eljárás nem moshassa el, ne legyen belőle a nemzeti oldalon hős csak és csupán amiatt, hogy Zuroff esetleg eredménytelenül pereli be. Márpedig ennek az esélye jelentős. Nem Csatáry László hajlott kora itt az akadály, hiszen szellemileg még ép. Egy újabb, Képíró-per azonban a nála a jóval komolyabb vádpontokkal szembenéző Csatáry esetében elfogadhatatlan következményekkel járhat, abszurd módon áldozatot farag belőle. Más sem hiányzik még a gombaként szaporodó Horthy-mellszobrok által meghatározott magyar közbeszédnek. A "tikkun olam" szellemétől pedig ez bizonyosan nagyon messze áll.
A volt kassai gettóparancsnok perbe fogása tehát csak akkor lenne elképzelhető, ha a perbe fogók teljesen biztosan, és írásos bizonyítékokkal támasztják alá, hogy Csatáry pontosan tudott arról, mi folyik Auschwitzban. A jogi eljárás azonban nem feltétlen a történeti felelősségre vonás ideális színhelye. Számomra azonban az egész most újrakezdődő huzavonánál nagyobb jelentősége van annak a kérdésnek, hogy az éppen háborús szerepe miatt kanadai állampolgárságát elvesztő, 1995 óta ezért Magyarországon élő Csatáry miért csak most és így kénytelen szembenézni ezekkel a vádakkal? Miért csak 17 év után figyelünk erre az emberre, és miért angol újságírók lelték meg?
Zuroff programja keretében – körülbelül a magyar perekkel egy időben – a lengyel ügyészség, és a Nemzeti Emlékezet Hivatalának történész munkatársai keresnek 20 zsidó nő haláláért felelős lengyeleket. Totális elutasítás helyett tehát a Kárpátok túloldalán ugyanezt a problémát megpróbálják nemzeti szinten megoldani, sajátjuknak érezve fontosságát. Hannah Arendt „Eichmann Jeruzsálemben” című könyvében már értekezett a „gonosz banalitásáról” – „Csatáry Budapesten” címmel viszont aligha fog valaha könyv születni a magyar katarzisról. Karsainak tehát a maga szikár kutatói szempontjából igaza van, egy per nem helyettesíti a társadalmi vita komplex folyamatát.
A szembenézés egyéni felelősség ugyan, de mindaddig, amíg történelmünk elhallgatott eseményeinek nyilvános kibeszélése nem fontos számunkra, addig a Csatáry-félék valójában ránk is cinikusan ajtót csapnak.
