1. Délután öt van, talán negyed hat. A Nyugatinál szállok fel a hármas metróra, és a szerelvényben iszonyatosan büdös van. Magamhoz térek a kábulatból és látom is: egy hajléktalan fekszik az egyik padon, lábai kissé maga alá húzva. A padlón szatyor, benne két kétliteres petpalack (az egyikben vörös-, a másikban fehérbor), és – valószínűleg – némi hányás. Én munkából jövök, kicsit fáj a fejem. A fejem egyébként mindig fáj, ha túlórázom. A bűz egyre jobban idegesít.
Az Arany János utcánál felszáll egy ritkuló hajú, feketekabátos srác. Amint meglátja a hajléktalant, azonnal sértve érzi magát, le is ül vele szemben. „Micsinász?! Minek fekszel? Mi van, ha mások leülnének, te szar?” kérdezi a hajléktalant, ülve. A hajléktalan a Deák térig feltápászkodik (a szerelvényben még büdösebb lesz), néhányszor elkiáltja magát, hogy „hagyjanak már engem békén”, majd kissé teátrálisan síni kezd. A feketekabátos arc tovább piszkálja.
Nem tudom, kinek a pártjára álljak. Mi köze a feketekabátosnak ahhoz, hogy hajléktalan mit csinál? Ha én feküdnék a padon, nem szólna. A hajléktalan ellenben tényleg istentelenül büdös. Metróállomáson viszont nem aludhat, hiszen ott kamerák vannak. Végül is hajlandó vagyok a Nyugatitól a Corvin-negyedig elviselni a bűzt, ha ezzel hozzájárulok valakinek az életben maradásához. Hadd aludjon. A feketekabátos viszont tovább szapulja. „Jegyed sincsen, menjél már innen!” Nem tudom, hogy a hajléktalannak van-e jegye. Nekem egyébként nincsen, egy tízes gyűjtőjegyből kezeltem le egy korábban már lekezelt jegyet, az ellenőrök nem vették észre. Eldöntöm: a hajléktalan pártjára állok. Mormolom is, hogy „Önnek mégis mi köze van hozzá, hogy kinek van és kinek nincs jegye?”, de senki nem hallja amit mondok. Egy metrókocsi területének ötödén sem tudom tematizálni a közbeszédet, az ország meg 93 000 négyzetkilométeres.
Leszállok. A közeli antikváriumban átveszek egy két hete megrendelt, angol nyelvű Bradbudy-kötetet. Az eladó nagyon kedves, ráadásként egy ingyen könyvet is választhatok. Szabó Dezső – Ady. A hajléktalanról szépen lassan megfeledkezem.
2. Hét óra múlt,
a CEU Popper termében ülök, Debussyt és Kodályt hallgatok csellón és zongorán. A helyiség tele van. Kodály népieskedése az előadás vége felé kissé már unalmas. A táskámban egy elfogadható minőségű rozé a CBA-ból. Elhoztunk két műanyag poharat is, mert találtunk egy felbontott csomagot a poharak között. Valaki más bontotta fel, mi csak kivettünk még 2 poharat. Minek vennénk meg 20 darabot? A CBA különben is a Lázár-testvéreké.
3. Fél kilenc,
az Erzsébet téren isszuk a rozét a műanyag poharakból. Franciaországban és Bulgáriában is ittam már ennél sokkal jobb bort olcsóbban, de végül is ez is elfogadható. Negyed óra múlva már kifejezetten finom. Navracsics Tiborról beszélgetünk, arról, hogy mennyire készek lettünk volna piedesztálra emelni ezt az embert csak azért, mert kimondta Bayer Zsolt ótvar cigányozása kapcsán azt, ami egyébként elvárható. Arról is beszélgetünk, hogy mennyire jó fej a Tomcat ügyében eljáró bírónő. Aztán rájövünk, hogy nem különösebben jó fej, pusztán csak normális. X. (a srác, aki velem van) kifejti, hogy a magyar politika minden politikust megőrjített eddig, leszámítva talán Deutsch Tamást és Szanyi Tibort, de ők eleve nem voltak normálisak, nem volt hová megőrülniük. X-szel egyetértünk abban, hogy csak és kizárólag egy szempontból jó, hogy létezik magyar állam a Kárpát-medence közepén, mégpedig azért, mert Budapest belvárosában így nem tud hozzánk lépni valaki csak úgy egy késsel és elvenni a kabátunkat. X kabátja egyébként annak idején több százezer forintba került, és igazából X öccséé, aki jelenleg épp egy elég nívós amerikai egyetemen tanul sportösztöndíjasként. X. családja mellesleg azóta a kabát árának többszörösét fizette be az államkasszába, hiszen X. egy igen közeli rokona SZDSZ-es képviselő volt, és mint ilyen, kiemelkedő szerepe volt annak a magyar hazának a romba döntésében, ami most ugye ezer sebből virágzik, így pedig fizetniük kellett. Az persze mindegy is, hogy X. család is pénzből él, és igenis súlyosan érinti őket az ilyesmi.
Eszembe jut a metrós hajléktalanos sztori, elmesélem X-nek. Ő azt mondja, bizonyos felmérések szerint Budapesten van annyi hely a hajléktalanszállókon, ahány hajléktalan van a városban, de az igazi hajléktalanokat általában kitúrják a Budapestre érkező idénymunkások, akiknek – mivel már nem nagyon vannak munkásszállók – nincs máshová menniük, és a hajléktalanszállókon is szívesebben szállásolnak el olyanokat, akik relatíve tiszták és másnap dolgoznak. Így viszont a hajléktalan hajléktalannak marad a hármas metró a Nyugati és a Corvin-negyed között.
Beszélgetünk még Szerbiáról, Koszovóról, Albániáról, festményekről, a magyar-szlovák viszonyról és az MTI működéséről is.
4. Beülünk
a Király utcán egy új helyre, még sosem voltunk itt. Eléggé fenszi minden, mindkettőnknek tetszik a bár, iszunk, beszélgetünk. Amikor végzünk, szólunk a pultosnak, hogy fizetni szeretnénk, ő pedig biztosít bennünket arról, hogy azonnal jön a pincér. Várunk egy darabig. Meg még egy darabig. Én úgy döntök, leszaladok a mosdóba, a várt számlából a rám eső rész fedezetét X-nél hagyom. A mosdóban a két takarító (egy fiatal srác és egy idősebb nő) hevesen hangsúlyozva, a mondataikba cigány szavakat keverve, beszélget annyira bensőségesen, ahogyan én nem tudtam soha senkivel.
Visszaérek az asztalunkhoz, a pincér még mindig sehol. Várunk. Szólunk. Várunk. Lelépjünk? Lépjünk le! Leléptünk.