2012 vége óta lehetett tudni, hogy a hajléktalanok visszakerülnek a budapesti utcákra és aluljárókba. A folyamat fokozatos felháborodást váltott ki a járókelőkből, a főpolgármester szemrehányást tett az Alkotmánybíróságnak és az ombudsmannak, ám a kialakult vitának mélyebb gyökerei is vannak.

Tavaly novemberben

Szabó Máté ombudsman kezdeményezésére alaptörvény-ellenesnek ítélte az Alkotmánybíróság azt a fővárosi törvényt, amely megtiltotta az életvitelszerűen közterületen való tartózkodást Budapesten. A kormány ezt követően jelentette be, hogy 2013-ban nemzeti konzultációt tartanak majd a hajléktalanság kérdéskörében. A hajléktalanok ismét a budapesti mindennapok részévé váltak, beléjük botlott az ember minden aluljáróban, ahol egyre orrfacsaróbb lett a bűz, egyre rosszabb a levegő.

Nem csoda, ha Tarlós István, Budapest főpolgármestere is így értékelte az év elején a Szabó-AB-döntés nyomán kialakult helyzetet: „Gyakorlatilag ha valaki most lemegy a Ferenciek terére, konstatálhatja, hogy kétéves munkánkat tették tönkre”. A politikus egyébként „megüzente” az adatvédelmi biztosnak a sajtón keresztül, hogy „nézze meg saját szemével, hogy ahhoz képest, ami két napja volt, most mi van”. A Jobbik is elítélte az AB-határozatot, mondván a döntés „eredménye rendezetlenséget és káoszt teremt a többségi társadalom kárára”.

Szabó Máté reagált a tarlósi megkeresésre: elismerte, hogy többen laknak az utcán és „ez zavarhatja a közlekedőket, az ott működő szolgáltatásokat. Valóban ütközik a hajlék nélküliek nagyszámú és rendszeres köztéri jelenléte az aluljárók és metróállomások forgalmi és civilizációs elvárásaival”. Az adatvédelmi biztos szerint az erről szóló társadalmi, szakmai és civil párbeszéd – amelyben ő is érdekelt – „nem az aluljáróban, a főpolgármester és az ombudsman közszereplésével indulhat meg”.

Abban egyetértenek a hajléktalan-kérdés vitájában résztvevő felek,

hogy az összetett szociális-egészségügyi probléma, amelynek alanyai sem alkotnak homogén csoportot. A Jobbik, illetve Horváth Csaba, egykori főpolgármester-helyettes egyetért abban, hogy a hajléktalanok között alapvetően két csoportot érdemes megkülönböztetni, nagyjából az elkülönítésük is azonos. A Jobbik szerint az egyik csoport afféle átmeneti hajléktalanoké, akik „a szociális és gazdasági kormányzás következtében nehéz helyzetbe kerültek”, de betartják az alapvető normákat és lehet rajtuk segíteni. A másik csoportba viszont az „utcalakók” tartoznak, akik erre az életformára szocializálódtak. Horváth Csaba is hasonló véleményen van: különbséget kell tenni a „szociális ellehetetlenülés” és a „normákat elutasító hajléktalanság között”.

Abban – Tarlóson kívül – mindenki egyetért, hogy az fővárosi vezetés megoldása nem megfelelő. Szabó Máté szerint a korábbi helyzet alapjogi szempontból visszás volt, az uniós hajléktalanügyi civil koordinációs szerv, a FEANTSA is szóvá tette, ráadásul a „kiűzetés” máshová „tolja arrébb” a problémákat. A Jobbik szerint nem a kriminalizálás a megoldás, amely valóban alaptörvény-ellenes, míg Horváth Csaba azt kifogásolja, hogy a hajléktalanokat az „embertelen” városon kívülre telepítéssel éppen a már kialakult kötődéseiktől, „spontán ellátórendszerüktől” fosztja meg a főváros.

Természetesen megoldási lehetőségeket is felvetnek,

ám egyik sem túl konkrét. Az ombudsman „érdekelt a sokszereplős és folyamatos szakmai egyeztetésekben”, és rámutat, hogy Nyugaton is a párbeszéd révén tudják kezelni a problémát. A Jobbik a korábban „utcalakóknak” titulált csoport tagjai számára alacsonyabb szintű szállásokat hozna létre (pl. elhagyott MÁV-épületekben, laktanyákban, ahol lenne esélyük a gyógyulásra. Ide nem szabad akaratból kerülnének be, viszont szakszerű segítségnyújtásban részesülnének. Horváth Csaba a „svéd modellt” preferálná: „higiéniai követelményeket támasztanak a hajléktalanokkal szemben” és ehhez megfelelő körülményeket, valamint erős szociális hálót biztosítanak számukra, cserébe tilos a közterületek kisajátítása.

Tarlós István szerint (aki egyébként vette a fáradságot és a Népszava hasábjain [!] válaszolt Horváth Csabának) „ha úgy tetszik, épp ezt követjük két éve”. Folyamatosan együttműködnek a Magyar Máltai Szeretetszolgálattal és a Menhely Alapítvánnyal, konzorciumot is létrehoztak. „A férőhelyek számát tekintve az elmúlt két esztendőben nagyobb mértékű kapacitás bővítés (sic!) és minőség fejlesztés (sic!) történt az ellátásban, mint a megelőző nyolc évben” – írta Tarlós, hozzátéve, hogy a Horváth által kifogásolt közmunkaprogramban több száz hajléktalant foglalkoztatnak. Ezért cserében várják el – a svéd modellhez hasonlóan –, hogy „a város funkcionális pontjait ne életvitelszerű lakásként használják”.

Ám a hajléktalankérdésről szóló vita oka meglehetősen prózai:

az egyenlőség liberális felfogásával szemben áll a tarlósi. Azaz egyenlősítünk azzal, hogy a rosszabb lehetőségűeket sokkal inkább segítjük, vagy egyenlő segítséget nyújtunk mindenkinek. Erre a Jobbik is rámutatott az egyik, már idézett közleményében: az alkotmánybírák döntésükkel „a jog evolúciós fejlődésének feltörekvő oldalágát, a liberális vonalat erősítették”.

A kérdés a hajléktalanság kapcsán nem az, hogy szolidárisak vagyunk-e, mert ugyan egyre csökkenőben, de a társadalom nagy részében még mindig megvan ez az alapvetően baloldalinak tartott érték. Az a kérdés, hogy kiknek az érdekeit védjük inkább egy demokratikus köztársaságban. A kétféle hajléktalancsoport tagjai közül (akik természetesen mind más-más élettörténettel rendelkeznek) csak az egyik „szolgál rá” szolidaritásunkra, míg az „utcalakók” nem igazán, főleg, hogy nem is fogadják el a segítséget, pedig úgy tűnik, hogy férőhely lenne

Herizonford kolléga az egyik posztjában mesél egy beszélgetéséről, amelyből kiderült, hogy „bizonyos felmérések szerint Budapesten van annyi hely a hajléktalanszállókon, ahány hajléktalan a városban, de az igazi hajléktalanokat általában kitúrják a Budapestre érkező idénymunkások, akiknek – mivel már nem nagyon vannak munkásszállók – nincs máshová menniük, és a hajléktalanszállókon is szívesebben szállásolnak el olyanokat, akik relatíve tiszták és másnap dolgoznak”. Erre a gyakorlatra egyébként nagyon ritkán mutatnak rá, bár a minap Szabó Máté a váci hajléktalanszállóval kapcsolatban megtette. Egyébként is furcsa, hogy ezek a normákat elutasító hajléktalanok jogok biztosítását várják, míg kötelességeket nemigen vállalnak (közteherviseléssel maximum akkor találkoznak, amikor vásárolnak valamit, és ÁFÁ-val „adóznak”).

Velük, az „utcalakókkal” szemben áll a nagy többség,

akiknek a jogait szintén figyelembe kellene venni. Ahogy Tarlós is írja: „annak a milliós tömegnek is vannak ugyanis igényei és állampolgári alapjogai, akik nem bűzben, koszban, emberi ürülékben szeretnének eljutni például a metrómegállóig”. Az AB-határozat pedig éppen velük szemben lép fel, ráadásul az „szembe megy a magyar társadalom évezredes elvárásaival, szokásaival és törekvéseivel” – írja a Jobbik az egyik, már idézett közleményében.

Álláspontom szerint ebben az esetben a város tömegközlekedését használó lakosság érdekeit – és egészséges élethez, valamint tiszta környezethez való jogát – kellene előnyben részesíteni. Tisztában vagyok azzal, hogy Tarlós módszerei nem a leghumánusabbak (gondoljunk a kordonokra, vagy a vizesvödrökre – amelyek egyesekből maró gúnyt, másokból rendbontást [avagy kordonbontást] váltanak ki), de mint írtam, kissé visszatetsző, hogy az „utcalakók” úgy várnak érdekvédelmet, hogy cserébe semmit sem nyújtanak. Tudatában annak, hogy én is kerülhetek a hajléktalanokéhoz hasonló helyzetbe, a többség igényeinek előnyben részesítését, így Tarlós – olykor bicskanyitogató – módszereit támogatom.