Ha engedünk a keretszámokkal keretezett pártideológiai erőszaknak, mi magunk állunk el az ajtó elől és, hagyjuk, hogy a lehetőségeink utolsó csatornáit is elzárják olyanok, akik alap nélkül szerzett hatalmuk görcsös védelmében cselekszenek így.

Ha az elmúlt száz év nemzeti katasztrófáit vesszük sorra, bőven akad olyasmi, amin generációk siránkozhatnak még az elkövetkezendő időkben. Meg kell azonban állapítanunk, hogy az I. világháborút lezáró békeszerződések hazánkra vonatkozó rendelkezései, melyek megszüntették ezeréves középhatalmi helyzetünket a régióban, hosszú távon a legsúlyosabb csapást mérték a magyarságra. Az államhatárok helyett a korábban a korona által összefogott heterogén kelet-közép-európai etnikai-genetikai kulimászon kis nemzetek marakodtak, az addig privilegizált helyzetben lévő magyarság pedig rákényszerült a harcra a fennmaradásért: politikai nemzetből sürgősen át kellett alakulni kultúrnemzetté. Ekkor mondatott ki a két világháború közt működő, alapjában mindent át- és újjáépítő kormányzat által, hogy megszorított hatalmi helyzetünkben, régiós jelentőségünk fenntartására nem maradt más eszköz, mint a területi kultúrfölény létrehozása és fenntartása. 

Ha volt is olyan, hogy „kultúrfölény”, vagy van ma is, akkor ezt a vívmányt most veszély fenyegeti. Klebelsberg Kunó oktatási miniszter azon vészterhes időkben egy olyan erős és a kiválóságot elősegítő rendszert teremtett meg az oktatás területén, hogy az képes volt biztosítani, hogy agyban bármikor lenyomjuk a szomszédságunk színes szlávságának bármelyikét.Ez hivatott lenni Európa számára a bizonyíték, hogy igenis a mi tisztünk vezetni e régiót, hiszen akkor mi voltunk az egyetlenek, akiket kultúrnemzetként lehetett megemlíteni a Kárpát-Medence légmozgásmentes játszóterén. A fejlett, strict, tehetség-központú és jólstruktúrált oktatási rendszer, képes volt a kettős funkciót betölteni: helyben biztosította a szellemi fölényt (a kiművelt fők fegyvertárát), és megmutatta Európa népeinek, hogy ha a térképen nem is, de az értelem minden területén megmaradtunk európai kulturált nemzetnek.

Ez eddig a pontig egészen vállalható

szakági sikertörténet is lehetne. De természetesen ez a vívmány is az ideológiai alapú politizálás áldozata lett a későbbiekben, mint gyakorlatilag minden a II. világháborút követően. Míg máshol a modern kor ideológiai vívmányai új birodalmakat építettek fel, addig nálunk a változó intenzitású keleti-kommunizmus az „öl, butít és nyomorba dönt” apokaliptikus szentháromságában végezte áldásos tevékenységét, kihatva természetesen a létkérdés-szintű oktatás területére. A közoktatás számarányában, és a társadalmi mobilitást biztosító felsőfokú szegényképzésben nagy eredményeket mutathatott fel a vörös rendszer, azonban a politikai irányíthatóság elérésére a társadalom elitjének képzéséből kivettek „nemkívánatos” részeket. Így a latin és az ógörög oktatását a középfokú tanulmányokból.

Iskolapados perspektívából természetesen szimpatikusnak nevezhető ez a döntés, hiszen mennyivel hasznosabb egy élő nagy szláv nyelvet beszélni, mint két régen-holt nyelvet. Azt azonban elfelejtjük, hogy mit nem tud az, aki nem tud latinul? Hát latinul olvasni. Hogy mit? Mindent amit latinul írtak. Hogy ez miért probléma? Mert amit magunkról a társadalomról, az emberről, a hatalomról és történelemről ismerni és tudni érdemes, azt bizony többségében latinul, vagy ógörögül írták olyanok, akik agyban már  3000 éve előbb voltak mint mi most. Ezzel a lépéssel kezdődött a folyamat, amelyet én a kultúrfölény kínhalálának nevezek. Ezt követte a humán szakok számának csökkentése és a végzett humán értelmiségiek társadalmi ellehetetlenítése. Míg száz éve a tanár egy település lakosságának élén állt megbecsülésben és egzisztenciában, addig manapság már a közkonyhán a takarítókkal étkező, bukott diplomásként tekint rá a társadalom.

Hogy miért kellett idáig süllyeszteni őket és ellehetetleníteni a humán képzés után sikeres életvitelt? Mert a humán értelem veszélyes az ideológiai alapú vezetéssel szemben. Mivel a technokratákkal ellentétben nem az emberi test, vagy a fizika összefüggéseit látja, hanem az emberi viselkedést és a társadalmi mechanizmusok útját, így az ezt manipuláló hatalom trükkjeit is fel fogja fedezni. Sőt az aljas, talán még a többieknek is szól. Hát ezért ítélet vele szemben a társadalom peremterületén való száműzetés.

Ami pedig napjainkban történik

az lassú kegyelemdöfésnek szánt intézkedésnek a végrehajtása. Már nem csak a bölcsész veszélyes, aki kritikát írhat, hanem a jogász és közgazdász is, mert lehet, hogyha másképp nem is, de szakmáján keresztül rájön, hogy óriási a baj. Hogy nagyon rossz felé megy az, amit ideológiai alapon megálmodtak, és amit a valóság egyetlen ponton sem igazol vissza.

Sokat dolgozó „röghöz kötött” mérnökökre és orvosokra van csak szükség a jövő értelmiségében, mert az ő fejük felett, szakági képzettségük hiánya okán, bármit meg lehet majd csinálni. Nem gondolkodó főkre, hanem okos rabszolgákra van szükség. Ez ma a felsőoktatási keretszámok üzenete. Az egyik utolsó nemzeti értékünk, a kultúránk, a műveltségünk az, ami a jövő számára nem biztosított. Az, amit ma elvesznek a fiataloktól az egy olyan nemzeti erőforrás, amit száz évvel ezelőtt építettek, azért, hogy legalább ezen az ajtón biztosított legyen a túlélésünk a barátok nélküli Európában. Így azonban, fokozatosan, kínok közt, diákhitellel és szülői mártír-finanszírozással lassítva, de  becsukják az orrunk előtt ezt az ajtót. Az utolsó ajtót, mely nagyságot garantált a magyaroknak, a Nobel-díjasokon, a találmányokon és a kutatási sikereken, valamint a féltve őrzött gazdag kultúrán keresztül. És ha ez az ajtó végleg becsukódik és már semmilyen fény nem szűrődik be rajta, akkor látjuk majd meg, hogy az oktatás és műveltség fénye nélkül a kultúrfölény ritka de gyönyörű virágai is mind szirma-vesztetten fordulnak majd a föld felé.

Ha engedünk a keretszámokkal keretezett pártideológiai erőszaknak, mi magunk állunk el az ajtó elől és, hagyjuk, hogy a lehetőségeink utolsó csatornáit is elzárják olyanok, akik alap nélkül szerzett hatalmuk görcsös védelmében cselekszenek így. Aki saját képzettsége okán átlátja az itt vázolt készülő katasztrófa helyzetét, pont műveltsége miatt tartozik felelősséggel azért, hogy az ezer sebből vérző oktatásunkat ne hagyjuk végleg megölni. Ki kell tárnunk ezt az ajtót, elmozdíthatatlan ékekkel nyitva tartani, hogy a kultúrfölényünk megmaradt alapjaira ne sötétség, hanem a jól képzett jövő generációinak értelmi fénysugarai vetüljenek. Abban a helyzetben vagyunk, hogy nem engedhetünk több teret a rombolásnak a magyar felsőoktatásban. A kultúrfölény kínzatásának véget kell vetni, és a magyar oktatásra végre nemzeti kincsként kell tekinteni. Amiért minden emberi és anyagi áldozat indokolt, hiszen életben maradásunk záloga.