A Charlie Hebdo-merénylet után kialakult egy elég otromba szokás: valamennyi mészárlásnál, főként nem-európai támadásoknál tömegek kezdtek a közösségi médiában zsöszvízni, mintegy érzékeltetvén, hogy a Szemforgató Liberálisokkal és az Álságos Nyugattal szemben ők akkor sem hallgatnak, ha mondjuk keresztények az áldozatok. Vagy afrikaiak. Az persze lényegtelen, hogy az afrikai mészárlásról eleve onnan értesülhettek, hogy a nyugati sajtó megírta, címlapon tartotta, hogy többen felhívták a figyelmet a brutális mészárlásra. A megszólalók ezzel egyaránt megsértették a CH-merényletben elhunytak emlékét, ahogy a többi mészárlás áldozataiét is: nem valakivel szemben kell rájuk emlékezni, az ő tragédiájukról beszélni, hanem önmaguk jogán. Ahogy a francia karikaturistákéiról is.

De már a tragédia napján-másnapján elkezdődött a karikaturisták gyalázása, tragédiájuk semmibevétele. Miután szerencsére rendkívül sokan kiálltak a szólásszabadság mellett és a vallási fanatizmus ellen, a je suis Charlie-t néhányan sikeresen félreértelmezték: azt gondolták, azt jelenti, hogy mi mindannyian párizsi karikaturisták vagyunk, akik rendszeres időközönként gúnyolódunk rajzainkkal különböző egyházakon, pártokon, személyeken. Azt hitték, a szólásszabadság igenlése és a mellette való kiállás, s így a halottakkal való jelképes azonosulás azt jelenti: velük megegyező álláspontra kell helyezkednem a különböző vallásokat, politikai oldalakat illetően.

Miközben egy dologban tényleg érdemes melléjük állni: abban, hogy kiállunk a szekularizáció és az egyéni szabadságjogok fontossága mellett. Ha ugyanis nem védjük meg értékeinket, tényleg nem lesz más hátra, mint a Michel Houellebecq legújabb regényében megjelenített behódolás

A könyvet a Heti Válasz szerzője úgy értelmezte, hogy az egy vádirat a liberális Európa ellen, egyben a könyvbemutatón arról beszélt: Franciaországnak érdemes lenne megvizsgálnia ragaszkodását a szekularizmushoz. A liberális Európát kárhoztatók szerint ezek az értékek nekimentek a hagyománynak és a család szentségének, és épp ezért is lehet az iszlámé a jövő, „akié a gyermek, azé a jövő.”

Nehéz mit kezdeni ezzel a fajta nem túl igényes leegyszerűsítéssel.

Nyilván a demográfia alakulása miatt lehet kongatni a vészharangokat, azt mondani viszont, hogy a megszületett gyerekek számának csökkenését a borzalmas szabadosság és az egyéni szabadságjogok fontossága okozná, legalább annyira félrevezető, mint az egészet a melegházasság bevezetésére fogni. Bizony, attól még, hogy házasodhatnak bizonyos helyeken a melegek is, nem lesz kedvük kevesebb gyereket szülni a heteroszexuálisoknak. Csakhogy közrejátszanak egyéb körülmények is, melyek nem feltétlenül a szekularizmussal meg a liberalizmussal vannak összefüggésben. Itt Magyarországon például könnyű azt mondani, hogy szüljenek minél többen – csak hát miből meg mire? A körülmények, az életlehetőségek nem feltétlenül ezt segítik elő. Egyébként azt is kétlem, hogy az átlagos európai polgárok olyanok lennének, mint a Behódolás hedonista-nihilista főhőse.

Pápay György írta nagyon helyesen a tegnapi Magyar Nemzetben: „Az állam és az egyház szétválasztása olyan érték, amit a keresztényeknek is pártolniuk kell, mert ez a vallásszabadság alapfeltétele, így az ő szabadságuké is. Houellebecq könyvének egyik üzenete, hogy ha Európában állam és vallás újra közeledni kezd egymáshoz, demográfiai és egyéb okokból egyáltalán nem biztos, hogy az a kereszténységnek kedvez.” De kedvezhet egyébként ideiglenesen nekik is – aztán ha fordul a kocka, másoknak. Európa nem-keresztény lakossága (és bizony, a keresztény gyökerek ellenére számuk nem épp alacsony) pedig nem óhajtja magát a kereszténység szabályainak alávetni, nem kíván úgy élni, ahogy azt egy kisebbség megszabja számára. Így van ez egyébként más vallásokkal szemben is.

Ettől még persze el lehet mondani, hogy a szekularizmusnak is vannak túlhajtásai, és hogy talán nem kéne egy II. János Pál pála szobrot lebontásra ítélni, ha már egyszer fel lett állítva. Nem árt senkinek, a nem-keresztényeknek sem, és éppenséggel az Európa kulturális örökségéhez, hagyományához való hűség azt is kell(ene) jelentse, hogy a nyilvánosságban is nyugodtan megjeleníthessék nézeteiket a keresztények.

Ahogy a szekularizmus hívei, a vallások kigúnyolói is. Ennek harcosai voltak a Charlie Hebdo karikaturistái, az iszlamista szélsőségesek tettére pedig nem lehet az a válaszunk, hogy akkor ne nagyon sértegessük őket. Van egy South Park-epizód, melyben Mohamed-ábrázolás miatt be akarnak tiltani egy Family Guy-részt, tartván a terroristák megtorlásától. A prófétával való poénkodás hol lehetne öncélúbb, mint egy Family Guy-epizódban: az epizód üzenete mégis az, hogy nem engedhetünk a terrornak, nem léphetünk hátrább, ki kell állnunk a szólásszabadság és a liberális szabadságjogok mellett.

Nem a liberalizmus nagyobb dicsőségére válik az, amikor egy egyesek szerint ízléstelen tréfa miatt letartóztatnak egy francia komikust, Dieudonné M’balaa M’balát. Ez is ugyanúgy a szólásszabadság csorbítását mutatja, még akkor is, ha ő éppenséggel egyesek értelmezése szerint a karikaturisták kárára viccelődött. Ki kell mondani, hogy ez a szólásszabadság korlátozása – a liberális szabadságjogok megkérdőjelezői viszont épp ennek a letartóztatásnak örülhetnének a legjobban. Hiszen az általuk olyannyira kárhoztatott szólásszabadságot (ami csak szabadosság, nem igaz?) felülírták más szempontok, itt éppen a terrorizmusra hivatkozva. És mi más is hangozhatna pozitívabban az egyéni szabadságjogok tagadói számára, mint a liberalizmust visszametső rendpártiság. Ugyanezen okból csaphatnának egymás kezébe a különböző gyűlöletbeszéd-törvények szorgalmazóival is, akik szintén túlzott liberalizmusról szoktak beszélni és arról, hogy vannak fontosabb szempontok is.

Pedig itt Európában határozottan ki kellene amellett állnunk: nincsenek ilyen szempontok, az egyéni szabadságjogok, a szekularizáció általunk fontosnak, kívánatosnak tartott értékek. Ezek szolgálják a vallás-, a szólás-, a gyülekezési- és még rengeteg egyéb szabadságjogot. Amikor ezek sérülnek, az nem azt jelenti, hogy a liberális értékeket el kell vetni, hanem hogy még határozottabban kell kiállnunk mellettük. Itt Magyarországon például azért, hogy a hatalom ne intézményesíthesse a korrupciót, a másik hatalom meg ne verethessen végig minimális következményekkel békés tüntetőkön.

És hogy különböző vallási fanatikusok ne hihessék, hogy majd nem fogunk inkább beszélni sem róluk, csak nehogy megtámadjanak minket. Dehogynem, fogunk. Európának büszkének kellene lennie értékeire, nem pedig öngyűlölő módon azok álságosságáról delirálnia, ezzel is elősegítve szélsőséges iszlamisták terjeszkedését. Ahogy Bakó Bea írta nemrég a Mandineren: „A jobboldalon sokaknak szitokszó lett a liberalizmus, pedig az egyéni szabadságot a középpontba állító klasszikus liberalizmus nélkül megnézném, hol tartanánk ma.” Egyébként ezeket az egyéni szabadságjogokat gyakorolják a szabadság ellenzői is napról napra, és épp a szólásszabadságra hivatkoznak, amikor mondjuk a kommentfolyamokban közzétett mocskolódásukról van szó. Persze, a liberalizmussal is mindig csak addig van baj, amíg a más szabadságjogát kell korlátozni.

Bizony, ha el akarjuk kerülni a behódolást, a leghatározottabban ki kell állnunk értékeink mellett.