A történtek óta évődöm ezen az íráson. Évődöm, hogy publikálva legyen-e, hogy van-e egyáltalán értelme, hogy nem kéne talán inkább kussban maradni. De nem bírom ki, hogy ne írjam le valahova.
Nem vagyok már az, akit lesújtanak a világban zajló dolgok. Nem állítom, hogy nem érik el az ingerküszöböm, inkább csak leszegett fejjel, zsebre dugott kézzel, egykedvűen állok tovább a virtuális térben és saját magamban egyaránt.
Ez az egész franciaországi borzalom azonban furcsa módon megvisel. Persze nem azon csodálkozom, hogy megvisel, hanem ahogy megvisel. Egyrészt azért, mert valahol kollégáim voltak azok, akiket lemészárolt az a két állat. Tegnap hajnalban fel is ébredtem, mert kötelességemnek éreztem írni a történtekről. Ám a laptop halovány fényében semmi mást nem tettem, mint tépelődtem, mit is írjak minderről, hol fogjam meg az egészet. Mert írni kell róla! Még akkor is, ha főként jól felfogott érdekeimből nem foglalkozom már sűrűn és nyíltan a közélettel. Ez azonban pontosan az a helyzet, amikor rohadtul nem lehet kussolni, hiszen éppen azért öltek meg tegnap egy tucat embert, hogy mindannyian kussoljunk.
Ahogy azonban ott ültem a laptop halovány fényében, s végignéztem az üzenőfalat, láttam, hogy mindenki megírt már mindent, én pedig arra jutottam, hogy képtelen vagyok írni minderről egy szót is. Legalábbis azt és olyat, ami szükséges lenne ilyenkor. Miért? Azért, mert a terrorizmus olvastán gyűlölködővé válnék, ha leírnám azt a szót, hogy „bevándorlás”, rasszistává lennék, ha leszögezném, hogy ezek nem muszlimok voltak, hanem néhány rohadék, gyáva gyilkos, akkor a Nyugat ellensége, ha pedig a PC-vel szembeni üvöltő ellenszenvemet venném elő, akkor pedig mindenkinek a gyűlölt ellensége.
Ebben a helyzetben pedig azt hiszem, hogy pont erre nincs szükség. Főleg, hogy már megírták helyettem a nálam jobb tollú kollégák több részletben is mindazt, amit én is szerettem volna leírni.
Én azonban még azon sem tettem túl magam, hogy néhány újságíró kolléga tegnap bement dolgozni egy olyan szerkesztőségbe, amely vállalta, hogy hasábjain rendszerint merészkedik el a szólásszabadság határmezsgyéire, mert egy olyan kontinensen adják ki, ahol ki lehet mondani olyan dolgokat, amiket máshol nem - és ezért őket megölik olyanok, akik egy másik civilizáció vélt érdekeit "védik". Nem mellesleg pedig a mészárszék után hideg vérrel megölnek egy rendőrt a nyílt utcán, aki történetesen szintén muszlim volt.
Azon pedig pláne nem fogom túltenni magam, hogy azok, akik néhány éve még cenzúrát követeltek a demokrácia nevében, most sikítva óbégatnak a szabadságért. Akik pedig cenzoroknak kiáltották ki az előbbieket, most azon nyámmognak, hogy talán nem kellene provokálni. S teszik mindezt a saját szellemi korlátaikon belül, a maguk világához igazítva a történteket, holott nyilvánvalóan fingjuk sincs arról, mit képvisel a Charlie Hebdo. Hogy a címlapjukon nem csak a muszlimokat karikírozták, de ugyanúgy cinkelték a zsidókat és ugyanígy a keresztényeket. Miért? Csak! Mert lehet. Mert ez Európa.
Most azonban azt olvasom, hogy nem kellett volna provokálni. Persze. De tegyünk tisztába valamit: egy dolog, hogy nem sértegetek valakiket fölöslegesen; és más kérdés, hogy erre mindaddig lehetőség kell adni, ameddig az nem buzdít nyílt erőszakra, vagy mások elnyomására – függetlenül attól, hogy egy retardált kommunistáról, vagy egy csökött agyú náciról beszélünk. És egészen más, ha valakit az egyébként lehetségesen bántó, de szabad véleményéért lemészárolnak, mint egy barmot.
Nekem azonban a szemforgatással és a jellemtelen következetlenséggel végletesen tele van a faszom. Végletesen elkeserít, és rettentő szomorúan tekintek a jövő ezen szakaszára, mert bár fogalmam nincs, mekkora vihar fog kerekedni belőle, azt már most biztosan érzem, hogy rohadt csípős a szél, ami e vihar előtt kavarog.
Viszont az is biztos, hogy innentől semmi nem lesz ugyanaz. Akár kimondjuk hangosan, akár némán tartjuk magunkban.
