A Silent Hill-játékok producere, Tomm Hulett, akit a saga tönkretételével vádolnak, idén lelépett.
A Silent Hillt rutinból be szokás illeszteni azoknak a szériáknak a hosszú sorába, amelyeknek első része fain volt, aztán elfajult. A közhiedelemmel ellentétben már a kezdete el lett cseszve ennek a remek alapötletű és szépreményű legendának. Csakhogy ildomosabb megfilmesítésén elverni a port. Igen, az elsőn.
Nem kizárólag a film viszi el a balhét, hiszen az a játékkal van szándékegységben, de ha a Harry Pottert az írónő kérésének dacára át lehetett írni, akkor a készítők igazán maradhattak volna a szellemvároshoz mint olyanhoz, nem pedig a videojátékhoz hűek.
Eleve azért ültem neki a filmnek, mert engem baromira felcsigáznak a kipusztult városok, épületek, és abban bíztam, hogy a Silent Hill kielégíti ezt az aberrációmat. Nos, mérsékelten csinálta, ugyanis a dolog sajnos nem annyira az effajta helyek kísértetiességét lovagolja meg, mint random, közönséges monstrumüldözés, bónuszként fárasztó inkvizítorkodással.
Egy halott városban mit keres ennyi élő? – fennen kérdem. Max a főszereplő. Már akkor csorbul a kultusz, mikor a főhősnő – viszonylag korán – ráakad az első városlakó nyomorultra. Ha magányos maradt volna, jobban jártunk volna. Ezt követően fokozatosan vész oda az a bizonyos feeling: a halódó világ rohanóvá válik, benne egyre több eleven ember ütközik, hogy végül a szellemvárosban – az Ég szerelmére! – szabályos tumultus alakul ki. Mindenféle irónia nélkül mondom, hogy ez skandalum. Annyian lesznek Hillben, hogy a végére nehéz is követni, hogy most melyik kislány kicsoda-micsoda (tudniillik legalább három lép színre), melyik asszony honnét jött, mit akar és kivel tart, ki kinek a milyen anyja. A laikus számára a befejezés, pontosabban az abbahagyás végképp érthetetlen, bár az szándékosan.
A magyarázat nyilvánvaló: a kitaláló nem merte az alapötletre (kísértetváros) bízni a találmányt, ezért hozzáoktrojált egy menekülős-kivégzős tucathorrort, nehogy unalomba fulladjon. Így teszi meg. Ez a „fiatal, ambiciózus nőcit belelógatnak a tűzbe” motívum legfeljebb azokat izgatja fel, akik nem látták hetvenszer az Indiana Jones-t, márpedig kevés ilyen polgár akad. A szellemvárosnézés rovására egy harmadosztályú szektasztori az osztályrészünk, ebben a témakörben sokkal hatásosabb Dan Brown vonatkozó szenvelgése, valamint az amúgy poéngyáros Kevin Smith is feldolgozza a fundamentalizmus rémét, szakszerűen. A Silent Hill koncepciója végső soron se nem eredeti, se nem indokolt, a recepció keresztkérdése mindenesetre ez: minek rituális boszorkányégetés egy kihalt város megidézésében?
A fölösleges tömeg önmagán túl is indukálja a selejtet: a sötét középkorból visszarántott figurák erőlködve próbálnak mindig valami ódon bölcsességgel válaszolni, amiből szükségszerűen buta okoskodások kerekednek. Mindent elárul az alkotásban helyet kapó „gondolatokról”, hogy a legexkluzívabb a következő: „az anya isten a gyerek szemében”. Patetikus hanghordozásuk sem tudja álcázni a megszólalók elmebéli sekélyességét. Kilóg a lóláb: nem a gondolatra, hanem a hangulatra kellett volna helyezni a hangsúlyt.
Technikai probléma is felmerül. Egy fantasyba is kéne ugye egy realista minimum, hogy kicsit átéljük az egészet, ne érezzük totál nonszensznek kedvencünk szerencsés navigálását. Na most, ami föltűnő A texasi láncfűrészes mészárlásban, hogy néhol felfoghatatlan a szereplők viselkedése, az Silent Hillben is. Egy kiképzett rendőr pisztollyal alig tud elbánni egy későbbieket demonstráló szörnyszülöttel, ám a hátrabilincselt (!!!) kezű anyuka továbblohol a többi közé, a biztos halálba. Mindezt tetézve fel se veti, hogy lánya, aki szintén egymaga került be ebbe a fejvesztőbe órákkal ezelőtt, feltehetően nem is él. A néző bezzeg óhatatlanul azon töpreng, hogy a kislány hogy a faszban lehet még életben, ha a felfegyverkezett nevelőszülői is fél lábbal a sírban vannak.
Azonban a legnagyobb baj az, hogy nincsenek a sírban. Egy szellemvárosra kíváncsi perverz borzongásra, bolyongásra, kifinomult kelepcékre vár, semmiképp nem bárddal folytatott kaszabolásra, élve elégetésre meg egyéb barbárságokra. Ami a Silent Hillben történik, az alapvető szereptévesztés, a film pont a célközönségét nem tudja megfelelően kiszolgálni. Megindítóbb, megnyerőbb lett volna mihaszna kalandorok ámokfutása helyett valóban egy mai, modern, viszont elhagyott településnek a karakterét ábrázolni.
Ha csak egy mű létezik, melyre áll, hogy a kevesebb több lenne, akkor az a Silent Hill.
