Egyáltalán nem volt meglepőnek nevezhető az, amit Áder tegnap a felé szegezett kérdésekre és várakozásokra válaszolt. Az új pápára figyelő média örve alatt, a Híradó közepébe becsempészett nyilatkozat stílusa és tartalma viszont éppen az elmúlt hetek eseményeinek, írásainak és vitáinak fényében viszont nemcsak cinikusnak, de elkeserítőnek is joggal nevezhető.

 Általában nagyon rossz jel az,

ha egy államfő rendkívül fontos bejelentését csak valami ennél is jelentősebb világesemény árnyékában meri megtenni. Áder János, Magyarország köztársasági elnöke, az államfői hatalom gyakorlója, a Magyar Honvédség főparancsnoka stb., pedig ma éppen ehhez a módszerhez folyamodott, amikor kifejtette, alá fogja írni az Alaptörvény negyedik módosítását. Mindazokat a rendelkezéseket tehát amiről az Alkotmánybíróság egyszer már kimondta, hogy magával a kétharmados Fidesz-többség által elfogadott Alaptörvénnyel sem egyeztethető össze.

Áder ezzel a viszonylag gyors lépéssel a legutolsó elvi akadályt is elhárította olyan rendelkezések útjából, amelyek korlátozzák például a választási hirdetések módját, az eddigiekhez képest leszűkített család- és legális egyházfogalmat vezetnek be, bebetonozzák és egyedül a kormány kegyétől függővé teszik a diákok röghöz kötését, és az állami egyetemek autonómiáját, egy szóval az oktatás jövőjét, és kriminalizálja a hajléktalanok közterületen való „életvitelszerű tartózkodást” is. Ami pedig ennél is lényegesebb, maga a 4. módosítás elfogadásának módszere végzetes és döntő fegyvert adott a kétharmados parlamenti többség kezébe annak minden ellenfelével szemben – akár a tavaly elkaszált választási regisztrációt is ismét és immár akadálytalanul bevezethetik.

Mindezt pedig a köztársasági elnök aláírja.

Ezt pedig éppen olyan mondatok után jelenti be, amelyek egytől egyig a jogállamról, szabadságról és rendről szóltak:

"Demokratának lenni annyit tesz, hogy minden körülmények között a jogállamiság formáihoz és kereteihez. Annyit tesz, mint élni jogainkkal és eleget tenni kötelezettségeinknek”

„Felelősen gondolkodó polgár senkit sem biztathat arra, hogy vegye semmibe a törvény betűjét, és arra sem, hogy alkotmánysértést kövessen el.”

„Egy állam ugyanis attól jogállam, hogy annak törvényeit és alkotmányos rendelkezéseit mindenki betartja.”

E mondatok után arról beszélni, hogy nincsen más választás, ezt bizony alá kell írni és kész, Áder részéről csak és kizárólag valamiféle különös humorérzékkel, már-már gúnnyal magyarázható. Hiszen a többek által kiemelt utolsó fék elhagyásával a Fidesz rendszere nyilvánvalóan elhagyja a jogállam kereteit is, és ki tudja miféle partok felé veszi az irányt? Lehet persze bízni a miniszterelnök és kormánya bölcsességében és megfontoltságában is akár (még mindig nagyon sokan tesznek így), ez azonban legalább minimális ellenőrzés nélkül szinte semmit sem ér. Én viszont azt gondolom, azok után, hogy egy kormányzat akaratának keresztülvitelére más módot nem talál, mint hogy a teljes demokratikus döntéshozatali rendszert felborítja egy gyenge pont kihasználásával, tényleg semmi jót nem várhatunk. Itt már nincsenek tabuk, erkölcsi gátak, bizonytalanságok, a döntések körének csak a döntéshozók fantáziája szab határt – mint arról megbizonyosodhattunk, ez utóbbi igen széleskörű, és „unortodox” is egyben.

Mindezt már ezerféle szerző tízezerféleképpen leírta a napokban. Magát Ádert is figyelmeztette Sólyom László. Hiába. És noha az aláírás bejelentésére számítani lehetett, a beszéd stílusa és formája engem őszintén szólva mélyen és keményen megdöbbentett. Egészen pontosan mit is jelent, mit akar jelenteni az, hogy a Magyar Köztársaság elnökének  „nincs más választása”?

Arra vonatkozóan is

létezik már fejtegetés, mi minden következhet ebből a napból a jövőnkre nézve. Alapvetően persze három dolgot tehet bárki a fennálló viszonyokat látva: tiltakozhat/ lázadhat, elhagyhatja az országot, melyben jogai többé már nem biztosítottak, és maradhat csendben és az országban. Biztos vagyok benne, hogy az első két eshetőségről még rengeteg szó fog esni, így én e helyütt csupán a harmadikkal foglalkoznék. Hiszen bármekkora is a baj, közel sem fog a többség kivándorolni, és különösen nem fog aktívan kiállni és tiltakozni – ezt akár a legutóbbi tüntetések alkalmával is szépen láthattuk. Akkor viszont mi történik azokkal, akik az elkövetkező évtizedben itt kenyeret sütnek, takarítanak, könyvet írnak, gyereket nevelnek és iskolába járnak és tanítanak majd? Hát természetesen tanulni is fognak: megtanulják megfogalmazni, majd ismét újrafogalmazni, végül újracsomagolni gondolataikat; megtanulnak majd rébuszokban, vagy kicsit halkabban beszélni; megtanulják majd, hogyan kell hitelesen lelkesedést mímelni és közben belefojtani egy-két szál elrejtett kolbászt abba a bödön zsírba – természetesen idővel majd megtanulnak hosszú sorokat kivárni is. Tökéletesre és hibátlanra csiszolódik bennük a hazugság, sőt, talán újratanulják, tökéletesítik a följelentés kényes művészetét. Nyelni fognak hihetetlenül sokáig és hihetetlenül szívósan, hogy továbbkecmeregjenek. Ez persze tízszer-százszor nehezebb lesz, mint eddig, de ez nem gond, hiszen elsajátítják majd a kiszámíthatatlan kiszámíthatóságának ördögi tudományát is. A kisebbek egészen fiatalon brillírozni fognak majd e tudományterületek legtöbbjén. És közben élni is lesz idejük olykor-olykor, telefonálnak és interneteznek is, amíg tudnak persze közben ellenőrzik magukat, folyamatosan. Mindez lassú, finom, de szívós és kérlelhetetlen folyamat során a részükké válik majd.

Az, hogy az utolsó majd „lekapcsolja a villanyt” puszta illúzió, hiszen éltek itt emberek sokszor, nem is kevesen kőkemény politikai és gazdasági feltételek között. Például nagyszüleink, akiket így, ilyen viszonyok között neveltek, hogy azután ők is így neveljék szüleiket. Ezen a pszicológiai alapvetésen még a nyílt határok sem változtatnak. A szabadságaink, amelyekhez kicsi, szürke és szánalmas, de mégis létező majd’ negyedszázadunk alatt hozzászoktunk, pedig szépen, és lassan fognak elillanni.

Tulajdonképpen, észre sem fogjuk venni, ne aggódjatok!