Eccő vót, hó nem vót, mondva vót, hogy tankerületek gyüjjenek létre a semmibül. Gyüttek is a tankerületek létre seregestül, becsületükre legyen mondva, mindent elkövettek, hogy ne okozzanak csalatkozást a lakosság köribe. Node aztán a létregyüvés úgy felemésztette minden enerijájok, hogy a működésre mán fikarcnyi erejük nem maratt. Létregyüttek, oszt néztek ki a fejükbül, más egyebet – a Jóisten bocsássa meg nékik – nem tuttak tenni.
Mútak-múdogáltak a napok, a tankerületek egyre bambábban meresztették a szemök a semmibe, de eccő csak főkavarodott az állóvíz, mer bégyütt a nyócvanhármas tankerületbe egy csodálatos, jóeszü, csillagszemü, sokra hivatott kölök. Lehetett tudni a csudálatosságát, a jóeszüségit meg a csillagszemüségit, amint a személyi papirosainak közibe tekintett az ember fija, mer oda vót irva a Napnál világosabban, hogy ez a gyerek Takács Istvánnak fia, aki meg a Románija tottális mögsemmisítésiér felelős tárca néküli miniszter vót. Hírit is vette a tankerületi direktor, hogy tárca néküli miniszteri leszármazott tűnt fel a látóhatáron, nosza összehívta a kupaktanácsot a tankerületi zsinatszobába, aztán zsinatótak, hogy mit kéne okoskodni a kölökkel. Mégiscsak miniszteri gyerek, ha tárca nélküli es, de miniszteri. Tanítani köllene neki néhány bötűt, Hogyan es nízne ki a dolog, ha hazasomfordána a kölök, mondaná néki a tárca néküli miniszter, hogy Okostóbiás, há rójad csak le a nevedet, haddlám, mit tőtenek a koponnyádba abba az oskolába! Osztán állana ott a kölök, mint akit a guta ütött meg. Az lenne ám a kapitális szégyen! Nosza, el is határozták a tanárok meg a direktor, hogy ezt a kölköt személyesen a direktor oktassa majd a rovásra. A többi ifjú majd nézhet ki a fejibül, ahogy eddig, meg fotballozhatik a Szentbiblijával, de ez a miniszteri kölök úgy megtanul majd róni, ahogyan a csillag meg a magyarok egébe.
Eltelt egy év, eltelt mégannyi, de a miniszteri kölök csak nem tanúta meg leróni a nevit se, mer Zebulon vót a retkes neve, oszt a zéné még hírbő se tartott az okítása. Bé is fáratt nagy főháborodásába a tárca néküli miniszter a tanintézménybe, oljan veres vót a feje, hogy mán-mán az átkosra emlékeztette az idősb tanerőket (fétek is rendessen). A tárca néküli miniszter veres homloka csak úgy hányta a forró tajtékot. Há mivanitt? Kérdem a kölköt minden nap, hogy mit tanút, oszt kuka! Osztán kiviláglik, hogy két év alatt még róni se tanút meg? Hogy történhetik meg ilyesmi Márija országának tankerületébe? Így szórta a tárca néküli miniszter a szájszervibül a kénkövet.
Így szóla ekkó egy öreg pedellus: Méltóztasson csak szemrevételezni ezeket a tankerületeket, miniszteruram, hogy mennyire ostobák!
Nosza, szemrevételezte a tankerületeket a tárca néküli miniszter. Beletekintett a bamba szemeikbe, lengette a kezit előttük reakcijó reményibe, de semmise történt. Pupillareflexet is ellenőrzött a tárca néküli miniszter az elektronyos lámpájával, és möbizonyosodott rulla, hogy a tankerületek végzetessen ostobák. Nosza, még aznap széjjelzavarta a tankerületeket, de úgy intézte ám a furfangos tárca néküli miniszter, hogy Románija felé meneküjjenek. Ahogy a tankerületek letelepedtek a nagy Románija főggyin, Rómánija nem vót rest, abba a minutumba tottálissan mögsemmisűt.
A magyar nemzeti furfang ismét győzedelmeskedett.
