2009-ben egy nyolc oldalas interjúban rendkívül hosszan faggattuk EP-választásra készülő Lehet Más a Politika egyik vezéregyéniségét, Schiffer Andrást. Az eltelt négy évben sok minden történt: az LMP bejutott a parlamentbe, az utóbbi hónapokban pedig keresztülment egy fájdalmas váláson. Schiffer Andrást négy év után idealizmusról, Orbán Viktorról, pártszakadásról, elvi politizálásról kérdeztük.

Hitelességi kérdés volt az, hogy a legutóbbi LMP-kongresszuson megtörtént a pártszakadás?

Annyiban mindenképp hitelességi kérdés volt, hogy egyrészt kimondatlanul már régóta bennünk volt, hogy nem hagyjuk magunkat zsarolni. Addigra ugyanis már világos volt: ha mi kitartunk a novemberi álláspontunk mellett, akkor történni fog a párton belül valamiféle reccsenés - bár a pontos forgatókönyvvel nem voltunk tisztában. Másrészt, amikor felírtuk a homlokzatra a Lehet Más a Politika nevét, akkor a belpolitikát illetően elsősorban arra gondoltunk, hogy Magyarországon úgy ketyegett le húsz-huszonöt év, hogy a pillanatnyi politikai, hatalmi és választási kényszer mindig felülírta a hosszabb távú morális célokat. Tehát, ha az LMP belemenne abba, hogy a hosszú távú stratégiai céljait bármilyen indokkal felülírja a rövidtávú érdekekkel, akkor tulajdonképpen elvesztené az értelmét az, hogy ezt a pártot létrehoztuk. Én tehát úgy vagyok ezzel a helyzettel, hogy természetesen lehet igazuk a platformistáknak, adott esetben még morálisan védhető is lehet az álláspontjuk, viszont akkor nincs szükség az LMP-re.

Nem érez némi karrierizmust abban, amit és ahogy a platformisták felvállaltak?

Próbálok jóhiszeműen hozzáállni ehhez a kérdéshez, bár erre több ízben sikerült már ráfaragnom az utóbbi három évben. Azonban az biztos, hogy ha nekem valaki azt mondja 2010-ben, hogy három év parlamenti munka után Suchman Tamással, Draskovics Tiborral és Kuncze Gáborral leszek biodíszlet, akkor valószínűleg fejvesztve elmenekülök.

Érez személyes felelősséget abban, hogy a vita végül szakadáshoz vezetett?

Természetesen érzek. Először is azt gondolom, hogy ha egy politikus (és persze nem csak egy politikus, hanem bármilyen felnőtt ember) épp elmével akarja leélni az életét, annak mindenképp feltétele az, hogy folyamatosan reflektáljon saját magára és a cselekedeteire. Politikusként pedig az ember akarva-akaratlanul is folyamatosan döntési helyzetekbe van kényszerítve. Épp ezért azt hiszem, hogy a különböző döntések tanulságait nekünk is – mármint a pártban maradtaknak is – érdemes levonni, ami eddig egy elég keserű szembesülés, hiszen felmerül az emberben, hogy meddig lehet a politikában maximális jóhiszeműséggel viszonyulni a társakhoz.

Azzal, hogy most egy újabb szervezettel erősödött az Együtt 2014, nincs az az érzése, hogy újra a '98-as kétpólusú rendszer felé haladunk?

Az LMP-nek éppen az az egyik küldetése, hogy ne épüljön vissza a kétpólusú rendszer, és pont ezért tartjuk visszásnak, ha valakik a megújulás reményét a már említett Suchman Tamásban és Draskovics Tiborban látja. Mi tehát továbbra is azon dolgozunk, hogy ez a kétpólusú berendezkedés ne térhessen vissza, a döntés pedig elsősorban a választók kezében van.

Lehet annak valami komolyabb oka, hogy a Fidesszel szembeni összes ellenzéki párt darabjaira hullik? Mert így az embernek joggal lehet az az érzése, hogy a Fideszen kívül nincs más alternatíva, lévén az ellenzéki pártok saját magukat nem tudják rendesen összetartani.

Elég messziről kell tekinteni erre a képre ahhoz, hogy az MSZP-t, a Jobbikot és az LMP-t egy kalap alá tudjuk venni. Ha azonban elég messziről tekintünk rá, akkor én nem gondolom, hogy az ellenzéki alakulatoknak lenne miért szégyenkezniük. Hiszen az, hogy ilyen mozgások csak az ellenzéki pártoknál vannak, az nem azért van, mert a kormánypárt olyan jól szervezett és olyan jól működik, hanem azért van, mert a Fideszen belül már réges-régen megszűntek a demokratikus viszonyok. Egy franchise rendszer nyilvánvalóan kevésbé tud széthullani, mint mondjuk egy többé-kevésbé demokratikusan működő bármilyen alakzat. És itt gondolhatunk bármelyik ellenzéki alakzatra, ahol vannak kongresszusok és küldöttválasztó gyűlések.

Ezzel együtt világosan kell látni azt is, hogy a parlamenti politikában sem önmagában a Fidesz kétharmados többsége a probléma, hiszen arról a választók döntöttek, amit tudomásul kell venni. A probléma az, hogy egy olyan konglomerátum kapott kétharmadot, ahol minden személyzeti döntés, a párt egyéni választókerületi elnökeinek jelölésétől a köztársasági elnök kijelöléséig egyetlen egy ember döntésétől függ. Ez az igazi probléma! Innentől kezdve összemérni bármelyik ellenzéki alakulatot azzal a franchise rendszerrel, ahol egy rendszergazda osztja ki, és vonja vissza a licenszeket, az éppen olyan, mintha az almát hasonlítanánk egy körtéhez.

Amennyire én tudom, a rendszerváltás óta nem nagyon akadt politikus, aki pusztán elvi összeférhetetlenség miatt visszalépett volna a nagyobb haszonnal(?) kecsegtető tisztségeiből. Létezik, hogy ma is lehet még idealizmusból, eszmék mentén politizálni?

Szerintem csak így érdemes. Hiszen, ha leteszünk arról, hogy a politikát csakis morális elvek és meggyőződések mentén érdemes csinálni, akkor tényleg nem volt értelme létrehozni ezt a pártot. Ezt a pártot ugyanis pont a populista és technokrata politika antitéziseként hoztuk létre. Épp ezért úgy gondoljuk, hogy egy ökopolitikai alternatívát kell szembeállítani a morálisan teljesen üres technokrata politikával. Morális meggyőződés és elvek nélkül ugyanis csakis technokrata politika jöhet létre, aminek pontosan az a lényege, hogy a pillanatnyi kényszereknek a tudományosan alátámasztott felismerése az, ami a politikát mozgatja. Ezzel szemben az ökológiai politikában úgy gondoljuk, hogy helyre lehet állítani a politika eredeti értelmét, és tudatosítani, hogy a jóról folytatott szakadatlan vita az, ami a politika lényege.

Nem lehetséges az, hogy arra a fajta politizálásra, amit Önök képviselnek (és itt már az „új" LMP-re gondolok), egyszerűen nincs igény, vagy kereslet az ösztönpolitika és az ösztönszavazatok színpadán?

Egyfelől ezt a választók fogják eldönteni. Ilyen egyszerű. Másrészről úgy gondolom, hogy egyébként van értelme, ami nem feltétlenül a mi érdemünk. Ahogy látom, a populista, uszító hangvételre - legyen az jobbikos, vagy fideszes - viszonylag korlátos az igény. A másik oldalról pedig a választók megtapasztalhatták az elmúlt évtizedek során, hogy a technokrata, álbaloldali kormányoknak még az általuk hirdetett jó kormányzáshoz sincs birtokukban a technikai tudás. Lássuk be, hogy az legalábbis különös, amikor éppen azok hirdetik ki a jó kormányzás alapjait, függetlenül mindenféle ideológiai meggyőződéstől, akik technikai értelemben sem tudták vezetni ezt az országot. A magyar emberek számára pedig a rendszerváltás óta egyértelműen kiderült, hogy Magyarországon eddig csak döntően technokrata kormányok voltak hatalmon, amik arra voltak jók, hogy az ország kiszolgáltatottságát állandósítsák.

Paradox módon Orbán Viktor politikája sok tekintetben ennek a folytatása és totálissá tétele. Gondolok itt a versenyképesség mindenekfelettiségére, arra, hogy a lefelé tendáló ár- és bérversenybe minél nagyobb sebességgel kapcsolták be az országot, arra, hogy az egyébként technikai kényszerek mögött a korrupció folyamatosan fölsejlett. Arra a fajta populista licitpolitikára pedig egész egyszerűen már nincs igény, ami 2002-ben elkezdődött. És minthogy az LMP is, ha úgy tetszik, már következményként jutott be a parlamentbe, ez a szimbolikus, kétosztatú politizálás legkésőbb 2006-ban megdőlt. Éppen ezért arra játszani, hogy valakik kölcsönösen kommunistázzák és fasisztázzák egymást azért, hogy ezzel bárkihez is elérjenek, szerintem egyszerűen a múlté.

Hogy képzelik el ezek után az Orbán-kormány leváltását?

Mi azt gondoljuk, hogy Orbán Viktor önmagában nem lehet leváltani azzal, hogy az a másfélmillió választó, akik már 2010-ben sem rá, illetve a Jobbikra szavazott, hanem az ellenzékre, matematikailag sem elég ahhoz, hogy leválthassuk ezt a kormányt. Hozzáteszem, nem szeretnék belemenni abba, hogy melyik ellenzék kör a valódi demokrata és melyik nem, vagy abba, hogy ki a magyar és ki nem az, mert messzire vezet, és nincs is sok értelme. Ahhoz azonban, hogy Orbán Viktor megbukjon, be kell látni, hogy egy olyan választói közönségre van szükség, amelyik osztott.

Nem azért, mert a politikusok osztottak, hanem mert egész egyszerűen ez a két-két és félmilliós választói tömeg, amely szükséges az Orbán- kormány Jobbik nélküli távozásához, nagyon sok dologban nem ért egyet. Magyarán az, aki kitűzi az „egy a tábor, egy a zászló" szlogenjét, vagy egy olajfa alá akar mindent besöpörni, mint a szemetet a szél, elfelejti, hogy bár lehet különböző megállapodásokat kötni, fel lehet robbantan frakciókat ilyen-olyan hatalmi praktikákkal, és le lehet zsírozni befutó helyeket egyes politikai szereplők mellé, azt a további egymillió választópolgárt viszont, akikben okkal van averzió a 2010 előtti időszak panoptikumi figuráival szemben, nem lehet beterelni egyetlen zászló alá.

Sokak szerint azzal, hogy Önök nem tartanak a platformistákkal, a Fidesz kezére játszanak.

Akik fanatikusan állnak egyik, vagy másik baloldali alakulat mellé, azokat az LMP soha nem fogja tudni meggyőzni, így kár is erre törekedni. Ugyanígy azokat a jobboldali fanatikusokat sem fogjuk tudni meggyőzni, akik a megalakulásunk óta állítják, hogy egy Amerikából létrehozott „SZDSZ 2” vagyunk. Ezek a hangok kölcsönösen megvannak, pontosan tudjuk, hogy mindkét oldalról adottak ezek a stigmák, de nincs mit tenni, ezt az utat választottuk. Viszont, ha valaki nem fanatikus és egy kicsit racionálisabban gondolja át a helyzetet, akkor talán láthatóvá válik, hogy a Fidesz szekértolásának egy meglehetősen furcsa formája lenne az, amit és ahogy az LMP csinál.

Nekünk rövidtávon nem lehet célunk (és nem is célunk) az, hogy az MSZP 2010-es stabil, szűk egymilliós törzsközönségéből halásszunk el szavazatokat. Egyszerűen erre fölösleges apellálni. Viszont azt gondoljuk, hogy a Fidesz kétmillió-hétszázezres táborában meglehetősen sok olyan szavazó van, akik kiábrándultak a kormánypártból, sőt, talán a Jobbik szavazói között is akad olyan, aki már átlát a szitán, ezzel együtt fogékony a rendszerkritikus politizálásra. És bőven vannak még köztük olyanok is, akik a hátuk közepére kívánják a Gyurcsány-Bajnai rezsimet. Épp ezért azt gondoljuk, hogy ezeknek az embereknek nem marad más választásuk, mint az LMP. Az az állítás tehát, hogy mi ezzel a Fidesz szekerét tolnánk, hát legalábbis egy kifacsart politikai logikai gondolkodást sejtet.

Mi lesz most, hogy szétesett a frakció? Hiszen adódik a kérdés, hogy így egyáltalán bejuthatnak-e a parlamentbe 2014-ben.

A közvélemény-kutatások összesített eredményei a legnagyobb viták és purparlék ellenére is azt mutatja, hogy kétszázötven-háromszázezer ember van, akik továbbra is kiállnak az LMP mellett. Ez egyrészt pont elég a parlamentbe való bekerüléshez, másrészt, aki Bajnai miatt fordult el az LMP-től, az már vélhetően novemberben sem tartozott a támogatók közé. Harmadrészt pedig azt gondolom, hogy erre még rá is fogunk tudni húzni, ha végre lenyugszanak a kedélyek. Sokan ugyanis egyszerűen azért nem vallják vállalják be, hogy az LMP-re szavaznának, mert túlzottan is hisztérikus a hangulat körülöttünk.

Egy korábbi, Alternatívának adott interjújában úgy fogalmazott, hogy „ha valamire szükségünk van, az az idealizmus”. Ezt a történtek tükrében továbbra is így gondolja?

Abszolút. Maximum egy kicsivel jobb emberismerettel megspékelve. Viszont azt hiszem, hogy ha feladjuk ezt az idealizmust, akkor adjuk fel a politikai pályát is. Én továbbra is azt vallom, sőt, még inkább azt vallom, hogy bár megértem azt, ha valaki lemond az idealizmusról, de az mondjon le a mandátumáról is. Mi ugyanis nem erre szerződtünk.