Itt is megtalálsz minket.

HTML

Mi ez itt?

Nem vagyunk múlt nélkül. 2008-2009-ben papírlapot adtunk ki Győrben, most pedig felköltöztünk az internetre, mert még maradt bennünk mondanivaló. Minden hozzászólásnak örülünk, a posztok szerzőik álláspontját tükrözik, nem a kollektíváét.

Papírlapot? Tényleg?

Tetszik?

Erről beszélünk

La economía del mal - Argentína

2013.02.01. 07:00 | Írta: zulik.akos

margarin.png

A gazdaságról való közéleti-értelmiségi viták szinte minden esetben a kapitalizmus és a globalizáció egészséges mértékéről szólnak – a téma pedig valóban fontos, hiszen közhely: Magyarország több mint húsz éve küszködik azzal, hogy egy jól működő piacgazdaság képét vegye fel. A kapitalizmusról szóló mennyiségi viták helyett viszont jóval fontosabb lenne a jó gazdasági rend megteremtésének hogyanjáról beszélni – ezt két Latin-Amerikai ország IMF-kalandjain keresztül egészen jól megérthetjük. Vegyük előre a szomorúbb történetet!

No llores por mí Argentina

Vehetjük például Argentína esetét: az elspanyolosodott olaszok és nácik országa a XIX. század végén még többé-kevésbé komolyan versenyben volt az Egyesült Államokkal a regionális nagyhatalmi pozícióért. Az ekkor komolyan erősödő országban a gazdasági hatalom viszont a megkövesedett gyarmati struktúrák haszonélvezői kezében maradt, ami inherens módon hozta magával a politikai instabilitást. A XX. század tulajdonképpen emiatt is telhetett el szélsőbalos forradalom-kezdemények, katonai puccsok és eklektikus zsarnokok társaságában – miközben a társadalom fenntartotta és megerősítette patrónus-kliens viszonyra épülő intézményrendszereit, nepotizmusát és korrupcióját.

Az említett eklektikus zsarnok aztán államközpontú fasiszto-szocio-kapitalizmusával persze tovább rontotta a helyzetet. A 40-es évekig még viszonylag jómódúnak nevezhető ország az államosításra és az importhelyettesítésre épülő korporativizmussal évtizedekre elvágta magától a gazdasági fejlődés lehetőségét. Természetesen a peronizmust megbuktató katonai diktátorok és politikai kalandorok sem voltak David Ricardo és a tulajdonjogok elkötelezett hívei – az önellátásra berendezkedő, innovációt évtizedek óta nem látott gazdaság pedig csak folyamatos szegényedést, inflációt, eladósodást és olykor pénzügyi összeomlást volt képes felmutatni. És az állami szabályokkal szembeni ösztönös gyanakvást, persze.

A tanulság világos, gondolhatnánk. Kézenfekvő lenne végre bekapcsolódni a nemzetközi kereskedelembe és munkamegosztásba, bejöhetne végre némi tőke és tudás külföldről és ésszerűbb körülményeket tekinthetnénk a magánvállalkozások számára is. Hasonlóan gondolkodhatott az egyébként nevében perónista Carlos Menemen kívül számos neves közgazdász, a globális pénzügyi szervezetek és az USA külpolitikai elitje is (utóbbi három pontosan így). Argentína tehát végre lepaktált a gazdasági szabadsággal.

A magántulajdon viszont önmagában nem sok mindent ér, ha nem lehet kikényszeríteni, a privatizáció pedig végképp értelmetlen, ha állami monopólium helyett egy korrupt elitet juttat magánmonopóliumokhoz. Ők nyilván nem a modernizációban, hanem a járadékok levadászásában lesznek érdekeltek. Ez már csak tetézi, ha e nagyvállalatok versenyképessége a beáramló külföldi kihívókhoz képest nevetséges.

A szerződések kikényszeríthetőségét és az intézményekbe vetett bizalmat természetesen az sem feltétlenül segíti, ha a kormány a saját kezébe veszi a monetáris politikát és a mesterségesen drágított peso összeomlik, az ország dolláralapú adóssága pedig az egekbe szökik. A helyi vállalkozások egy pillanatra sem rúgtak labdába, a helyi ipar megbénult, az elégedetlenség pedig csak fokozódott.

paper.jpg

Lo que te pasó, Argentina?

A hányattatott sorsú ország vezetése a különféle kollektivista gazdasági megoldások évtizedei után görcsösen és doktriner módon igyekezett alkalmazni a washingtoni konszenzus tízpontos reformcsomagját. A szigorú igazodás persze generációnyi különutas szenvedés után nem lenne különösebben meglepő – e pontokban pedig a jogállam és a piacgazdaság csupa lelkesítő alapmotívumát találhatjuk meg.

A menemi reformok nem számoltak viszont azzal, hogy Perón óta Argentína lakói meglehetősen kreatív informális intézmények segítségével igyekeznek kikerülni az állami kényszerítő hatalmat (ezt ugye mi is ismerjük). A társadalmi realitás természetesen elsöpörte a meg nem értett intézményeket, amelyek a játékszabályokra való alternatívát nem kínáltak, a régi (sokszor korrupt, de legalább kipróbált) játékot viszont nemegyszer ellehetetlenítették.

A nagy piaci liberalizációt végrehajtó rezsim így kézenfekvő módon vált szűk érdekcsoportok rabjává, ráadásul a kormányzó politikai hatalom sem volt képes valódi és erős elköteleződést mutatni az új szabályok kikényszerítésének ügyében. A szép célok jegyében felskiccelt technokrata reformkísérlet tehát nem nyújtott hihető ígéretet és figyelmen kívül hagyta Argentína speciális viszonyait. Válság mindörökké?

*

Így ér véget az előző század argentin történelme – ennél pedig már csak jobb jöhetett. Gazdasági liberalizáció helyett közepesen sikeres unortodoxia és mérsékelt populizmus következett, ami régóta nem látott mértékű - exportra és belső fogyasztásra épülő - növekedéshez, az IMF-adósságok törlesztéséhez, ugyanakkor brutális mértékű inflációhoz és nyugdíj-államosításhoz vezetett. Nem ez az álomforgatókönyv, de Argentina végül egy MILF-et választott és a korábbiakhoz képest nem is járt vele rosszul

1 komment · 1 trackback

A bejegyzés trackback címe:

https://alternativa.blog.hu/api/trackback/id/tr45054304

Trackbackek, pingbackek:

Trackback: Mandiner blogajánló 2013.02.01. 11:26:01

Ezt a posztot ajánlottuk a Mandiner blogajánlójában.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

bolá 2013.02.01. 18:51:08

Silvio Gesell Argentínában vált azzá, akivé.
süti beállítások módosítása