A Március17 Kör tegnap esti beszélgetésének egyik legizgalmasabb vitája akörül forgott, hogy a magyar gazdaságban, társadalomban mennyire érvényesülnek a formális, és mennyire az informális intézmények. Másik oldalról vizsgálva: érdemes-e „idegen” formális intézményeket importálnunk, vagy jobban járunk-e azzal, ha a formális intézmények működésképtelenségét megoldó informális metódusokat formalizáljuk. A beszélgetés viszonylatában ez a vita nyilván a gazdaság szabályozásáról szólt. Ezt továbbgondolva viszont érdemes ilyen szempontból megvizsgálni a rendszerváltás rendszerének bukását és a Fidesz hatalmi rendszerét.

2015-ben szerintem nem képezheti vita tárgyát, hogy a Fidesz az elmúlt öt évben minden olyan korlátot lebontott, ami a kormányakarat érvényesülésének útjában állt, és amit fékeknek és ellensúlyoknak hívunk. Ahogy tegnap is elhangzott, a bíróságokon és a gyenge civil szférán kívül ma már kevés olyan intézmény van, ami a kormánypártok hatalmát, akaratát ellensúlyozná. Nem tölti be ezt a szerepet az ügyészség, az alkotmány, az Alkotmánybíróság, a parlament, a pártrendszer, az ellenzék, a köztársasági elnök és az ombudsman sem. A tények vitathatatlanok, vita szerintem csak ott lehet, hogy jó-e ez az országnak, vagy nem. Szerintem nem, de most nem ezzel akarok foglalkozni.

A kérdés az, hogy miként volt képes az Orbán Viktor vezette Fidesz ezt a hatalomtechnikai bravúrt véghezvinni. És itt jön be az informális-formális intézmények kérdése. A lényeg az, hogy a rendszerváltáskor bevezetett intézményi rendszer félig-meddig importált, a társadalom történelmi tapasztalataitól idegen rendszer volt, amit senkinek nem jutott eszébe megvédeni, mikor a Fidesz eltüntette őket.

Tapasztalatok és kivételek

Ha akár csak felületesen is áttekintjük a magyar történelmet, láthatjuk, hogy a Fideszéhez hasonló rendszer – mint ahogy Csizmadia Ervin is rámutatott – nem kivétel, hanem inkább szabály. Hasonlóan működött a Habsburg-uralom a 19. század első felében, hasonlóan működött Tisza Kálmán, Tisza István és a Horthy-rendszer felépítése. Nem vert gyökeret nálunk egy ténylegesen működő polgári demokrácia. A pártrendszer nem a társadalom tagozódását, hanem az elitek egy-egy szimbolikus vitáját tükrözte vissza. A modern magyar történelemben legtöbbször egy ilyen-olyan legitimációval bíró, hatalmát jogi csűrés-csavarással, politikai csinn-bumm cirkusszal megerősítő politikai erőt találunk hatalmon.

A kommunista rendszer ennek a csimborasszója, az ős-„state capture”, ahogy az tegnap is elhangzott. Bibó 1948-ban a politikai alkat torzulását diagnosztizálta Magyarországon. Mondhatjuk, hogy az a következő negyven évben tovább romlott és véglegessé vált. Idézzük is ide a A kelet-európai kisállamok nyomorúsága c. esszé egyik megállapítását:

A társadalmi szerkezet deformálódását nyomon követte a politikai jellem deformálódása is, s kialakult az a hisztérikus lelkiállapot, melyben nincs egészséges egyensúly a valóságos, a lehetséges és a kívánatos dolgok között. A vágyak és a realitás összhangtalanságának jellegzetes ellentétes lélektani tünetei a legátlátszóbban felismerhetők mindezeknél a népeknél: túlzott öndokumentálás és belső bizonytalanság, túlméretezett nemzeti hiúság és váratlan meghunyászkodás, teljesítmények állandó hangoztatása és teljesítmények valódi értékének feltűnő csökkenése, morális igények és morális felelőtlenség.

Voltak persze kivételes időszakok, a remény vakuként villanó kitörései ebben a 200 évben. Az egyik ilyen a reformkor, és főleg az azt betetőző 1848-1849-es forradalom és szabadságharc: a szabadság, az önrendelkezés és a felelősségvállalás ünnepe. Itt szerintem az importált formális és az informális intézmények megfelelő nászát (érdekegyesítés) sikerült létrehozni: ehhez húsz-harminc évnyi kitartó munkára, az elitek megfelelő formálására volt szükség. Sajnos a levert szabadságharc eredményeképp a magyar politika egy végtelen, tartós hurokba került az Ausztriához való viszonyt illetően. Így nem tudta lekövetni a polgári gondolkodás kifejlődését és az ezzel járó gazdasági fejlődés által felszínre hozott társadalmi kérdéseket.

A másik kivételes időszak 1956 ősze, amikor az adott viszonyok között egy időre sikerült, például a munkástanácsok által valódi önigazgatást létrehozni, ahol a társadalom valódi érdekei mentén kezdődött meg a hatalmi viszonyok szerveződése. Ezt a kezdeményt is az orosz csizmák taposták el, mint a száz évvel azelőttit.

A rendszerváltoztatás

Az előzményeket áttekintve rá kell térnünk napjainkra. Azt kell megállapítanunk, hogy az 1989-ben létrehozott rendszer nem volt olyan, valódi társadalmi támogatottsággal rendelkező szerkezet, mint az 1848-as, vagy az 1956-os kezdemény. Ennek okát sokan, sok helyütt elemezték, de Széky János Bárányvaksága jelenleg talán a legjobb olvasmány ebben a tekintetben. A lényeg: 1989 szerintem nem hozott az egész társadalomra ható, forradalmi változást. Az átmenetet megelőző 10-20 évben a társadalom nagy része első sorban nem a valódi demokráciára, a valódi szabadversenyes kapitalizmusra, hanem egy kicsit szabadabb, Kádár 2.0-ra készült fel.

A rendszerváltás intézményei tehát szerintem nem kapcsolódtak szervesen a magyar társadalomba, nem voltak meg a gyökerei, így hamar csalódtak benne az emberek. A Fidesz igazából ezért nem ütközött jelentős ellenállásba, mikor 2010-től kezdve a rendszerváltás formális intézményeit sorra kiütötte a hatalmi konstellációból, és tulajdonképpen visszatért a magyar nép történelmi tapasztalatainak jobban megfelelő, s az elmúlt 25 évben gyakorlatilag informálisan továbbélő alkatához, ami alapjaiban jellemzi a kiegyezés, a Horthy-éra és a Kádár-éra fent taglalt jellegét.

Éppen ezért nem tud megerősödni az ellenzék, amely Magyarországon a nyugati értelemben vett intézményeket, szokásokat, magatartásformákat kéri számon a Fidesz-kormányon – melyeket ráadásul ők maguk csúfoltak meg 2010 előtt sok-sok alkalommal. A civil szféra üzenetei is ezért nem mennek át. A magyar nép torzult politikai alkatához illik a Fidesz rendszere, jobban illik hozzá, mint Gyurcsányé illett. Tavaly három választás bizonyította ezt, és ennek az igazságát a Fidesz hatalomtechnikai manipulációi sem veszik el – a választási törvény megváltoztatása nélkül is nyertek volna, csak nem ennyire.

A feladat

Ez a torzult alkat a legszűkebb értelemben sem polgári, és ha a Fideszben hatalmukat fenntartani akaró emberek ülnek, akkor eszük ágában sem lehet a valódi polgári mentalitást meghonosítani Magyarországon. Ez ugyanis definíció szerint az uralmuk végét jelentené. Remélem, hogy senki nem veszi be ezt a maszlagot, ami totális kamu. Nem járható út azonban a baloldali ellenzék útja sem, ami a magyar valóságtól függetlenül próbál védeni olyan intézményeket, melyek csak egy nagyon kis csoportot érdekelnek. Hatalomra kerülhetnek, visszaállíthatják ezeket és nem fog történni semmi.

A feladat tehát az, hogy a párbeszéd és a cselekvés olyan útjait keressük, ami a társadalom széles rétegeit ébreszti rá arra, hogy az állam hatalmát megfelelő utakon korlátozni kell, és hogy a parlament nem a kormányakarat végrehajtója, hanem az egyes rétegek érdekeit képviselő csoportok vitájának, érdekegyeztetésének a helye. Ne az államtól várjuk el, hogy a népért, a néppel, és a nép által működjön, amíg szó nélkül hagyjuk, hogy a politikai pártok mögött megbújó szűkebb érdekcsoportok mondják meg, hogy mi az érdekünk. Az internetadó elleni tüntetés bizonyította, hogy ha elegen állunk ki a mindennapok szabadságának korlátozása ellen, akkor sikeresek lehetünk.

Ismerjük fel az érdekeinket! Találjunk olyanokat, akiknek ugyanaz az érdekük! Szerveződjünk. S a haza fényre derül.