Ismét antiszemitizmus-vita kavarta fel a nyári magyar állóvizet, ezúttal történész esett neki történésznek. A felszín politikai vitái alatt valójában azonban évtizedes történeti módszertani ellentétek is húzódnak, amelyek nehezítik a párbeszédet, és mélyítik az ellentéteket. Szabad-e, helyes-e „zsidó származású kommunisták”-ról írni ma Magyarországon? Mi pontosan a probléma? Miért fontos ez a vita a történészeknek mégis?
A múlt hét végén Gerő András történész nemes egyszerűséggel „antiszemita akadémikus”-nak nevezte Romsics Ignácot Galamuson publikált írásában. Tette ezt nyilván annak ismeretében, hogy utóbbi történész akadémikusi tekintélyét latba vetve nemcsak független, hanem párthoz kötődő rendezvényen is megszólalt a Horthy-kultusz ellen. Romsicsot többen megvédték, és különböző közszereplők fejtették ki véleményüket már az ügyről, az igen tisztelt internetes közvélemény (a kifejezés alatt persze leginkább a kommentelők népes táborát értem) pedig alaposan meghányta-vetette az ügy tanulságait, vélt hátterét, politikai jelentőségét, valamint a cui prodest? kérdését.
Végül tegnap rövid cikkben maga Gyáni Gábor is megszólalt, és vissza is utasította, hogy ő valaha is antiszemitának nevezte volna az akadémikust, vagy erre utalt volna, lebunkózza viszont Gerő Andrást. Véleményem szerint viszont annál, hogy Romsics antiszemita-e vagy nem, egy jóval mélyebb és érdekesebb rétege is van a cikk nyomán kirobbant vitának, amely elsősorban magáról a történész-szakmáról és így tágabb értelemben nagybecsű értelmiségünk állapotáról is szól.
A Gerő professzor szemét csípő,
szóban forgó Romsics-idézetek egyikét Gyáni Gábor 2003-as könyvéből citálja elő, így tulajdonképpen egy, az írásokban már létező „alvó vitát” próbál meg közbenső szakmabeliként feléleszteni. Gyáni Posztmodern Kánon című művében utal arra, hogy Romsics egy bizonyos „diskurzushagyományhoz” kapcsolódóan beszél arról, hogy a Tanácsköztársaság népbiztosai és népbiztoshelyettesei „60-75 százalékban voltak zsidó származásúak.” Gyáni, Gerő szerint, már itt burkoltan „leantiszemitázta” Romsicsot, amely feltételezést mintegy beigazolódni látja a Horthy-kor kutatójának 2010-es akadémiai székfoglalójában, kétféle változatban is elhangzó kitétele. Ennek tartalma körülbelül, hogy a kiépülő sztálinista történetírás támogatói között először markánsan elkülönít egy „sértett, zsidó származású csoport”-ot (Spira György, Pach Zsigmond Pál, Hanák Péter), akik a polgári történészek (itt akkor Mályusz Elemér, Szekfű Gyula, Kosáry Domokos) által képviselt hagyományt szakították meg, Romsics szavaival „gleischaltolták”.
Romsics nyilvánvalóan vitát provokáló – mellesleg újonnan megnyitott levéltári anyagokra is alapozó – székfoglalója már jelen eset előtt is vita tárgya volt (itt elég csak Ungváry Rudolf és György Péter egy évvel ezelőtti pengeváltására emlékeztetni). Kétségtelenül annak is szánta. A méretes aktuálpolitikai poggyász mellett azonban a két magyar történetírói felfogás ütközése rejlik – ez pedig csak részben folyik politikai meghatározottság mentén. Romsics Ignác ebben a játszmában nemcsak az elmúlt húsz év meghatározó történésze, akinek „Magyarország története a XX. században” c. tankönyve és szöveggyűjteménye minden manapság végző történész által kötelezően elsajátítandó anyaga, de Ránki György történész utódja is.
Művei egytől egyig politikatörténeti vonatkozásúak (Bethlen-monográfia, Trianon-monográfia, majd alapvető tudománytörténeti művek). Módszerük adatok és tények egyszerű magyarázata, valamint ezek összehasonlító elemzése, értékelése. A Hanák Péter-tanítvány Gyáni ezzel szemben történészként a Hajnal István-körben szocializálódott, melynek fő jellemzője a modern társadalmtörténeti orientáció, amelyhez később az ő érkdelődésében Hayden White posztmodern történetírása kapcsolódott: Gyáni Gábor és Gerő András tehát szövegekkel foglalkozik, érdeklődése középpontjában pedig a szociális csoportok, folyamatok valamint kulturális elemek állnak. Más mértékegységekkel dolgozik tehát mindkét történeti hagyomány, a köztük való átjárás pedig közel sem zökkenőmentes.
Ebből pedig már egyenesen következik,
hogy önmagában a „zsidó” szó vagy a „zsidó származás” említése, mindkét módszer szerint más megítélés alá esik: Romsics számára az utóbbi két kategória egyszerű magyarázó jellegű tényadat: a húszas évek politikai antiszemitizmusát, vagy éppen a Rákosi-korszakra adott antiszemita reakciókat hivatott magyarázni. Mindez Gerő és az ő magyarázatán keresztül felbukkanó Gyáni számára azonban egyértelmű közösségvállalás, az „antiszemita kurzus” hagyományának tudatos felelevenítés kísérlete. Ennek során a fogalmilag leterhelt „zsidó” jelző szerinte nincs megfelelő magyarázó keretbe helyezve, önmagában lóg, és így – mivel mindkét esetben a kommunizmushoz kapcsolódik – csakis a „zsidó-bolsevik” kulturális sztereotípiáját jelentheti. Gerő András megállapításait viszont Gyáni és részben a néhai Hanák Péter mögé bújva tehát fölösleges harmadikként, fogalmazza meg, Gyáni szerint is érthetetlen vádakkal.
Ha Gerő Andrásnak igaza lenne, akkor az intellektuális antiszemitizmus terén a baj nagyobb mint bárki feltételezné. Borsányi György, az érett szocializmus korában csak különengedéllyel beszerezhető Kun Béla-monográfia szerzője, ugyanis az új rendszer hajnalán, 1992-ben „Zsidók a munkásmozgalomban” (Világosság 1992/2) címmel terjedelmes tanulmányt, amely Romsics Ignác által csak futólag említett célzások tömkelegét vonultatja föl és magyarázza. Antiszemita-e tehát Borsányi attól, hogy a zsidó származású kommunistákat – mint azt Gerő Romsicsnak felrója – nála is „a zsidó származás nála kiemelten külön csoportot képez”? Tágabb értelemben, ki és mikor lépi át azt a bizonyos Rubicont?
Mióta Wilhelm Marr talán először használta a kifejezést, az antiszemitizmust igen sokféle jelenségre, megnyilvánulásra és kulturális-politikai folyamatra alkalmazták jelzőként. Egyben mindegyik megegyezik: célja a zsidóság vagy zsidó személyek negatív színben való feltüntetése, egy kollektív adottsághoz – a zsidó származáshoz – párosított tulajdonságokkal. Ha behatóbban ismerjük Romsics Ignác munkásságát, ilyen szándékot biztos nem találunk. Ha a zsidósággal vagy a zsidó származás kérdésével foglalkozik, azt éppen ellenkezőleg, a növekvő népszerűségű és sajnos egyre hozzáférhetőbb antiszemita irodalom toposzait magyarázandó és megcáfolandó teszi. Ez nyilvánvalóan szöges ellentétben áll azon történészek véleményével, akik számára a zsidó származás ilyetén említése éppen a huszadik századi nacionalista diskurzusok okán bővebb magyarázatra szorul.
Szó sincsen arról, hogy utóbbi a „zsidó”
szó betiltását tűzte ki céljául, történeti munkákban való használatát azonban szigorúbb szabályok szerint különítenék el annak társadalmi, illetve kulturális jelentéstartalmait A főleg adatok iránt érdeklődő – ha tetszik, konzervatívabb – Romsics számára ennek a törekvésnek a történeti tények vizsgálata mellett csak másodlagos szerep juthat. Félreértés ne essék: meggyőződése szerint a közbeszédben túltengő vulgáris zsidózást is a történeti igazság bemutatásával, a történeti értékeléssel, mítoszrombolással lehet meggátolni. A közéleti színtéren a cél tehát egy és ugyanaz.
A kétféle történetírás eddig békésen élt együtt az egyetemi tanórákon, szakfolyóiratokban és konferenciákon, a módszer megválasztása minden esetben a történész szabad akaratán múlt. Noha a magyar közvélemény már éppen eléggé szenved a húsz éve tartó s immár állami szintre emelt műkedvelő történészkedéstől, mindenképpen rossznak tartom azt a törekvést, amely egy lehetséges és fontos szakmai vitát erőszakosan politikai lövészárokharccá formálná. A fennálló problémákra Gyáni Gábor szerint Romsics annak idején már reflektált, egy általában a történelem- és társadalomszemléletről szóló, a változatosság kedvéért termékeny párbeszéd azonban még mindenképpen várat magára.
A fenti kép forrása a jovokepp.hu.