Földi Bence, blogunk szerzője tegnap Tarlós mellett érvelt, én pedig most Tarlós ellen fogok: a kordonok szerintem a valós problémák elfedésének eszközei. A módszer belesimul az aktuális kurzus mindennapjaiba: bátran, erővel, cinikus módon leplez el egy problémát, anélkül, hogy annak megoldására törekedne.
Ugyanakkor szerintem respektálható Földi kolléga álláspontja: az egyszeri polgár azért mégis arra vágyik, hogy tiszta aluljáróban járhasson-kelhessen, ahol rózsás világát nem zavarják meg kéregetők, vagy földön fekvő, adott esetben koszos, büdös emberek. Sőt, az illegális zöldség-, zokni-, szaltózó robotkutya-, valamint tv-melltartó-árusokból, és a rossz utcazenészekből is elegem van, akiknek úgy kezdődik minden nótájuk a szintin, hogy „Lesson 1”. Ez szerintem egy érthető álláspont, én is ezt szeretném. Tetézem: valószínűleg a fent felsorolt „zavaró elemek” is azt szeretnék, ha nem kéne zavarniuk az egyszeri polgárokat, hanem maguk is egyszeri, munkahelyükről lakásukra, lakásukról színházba siető polgárok lehetnének.
Sajnos azonban
jelenleg nem így áll a helyzet. Ma úgy áll a helyzet, hogy vannak hajléktalanok, nem is kevesen, meg vannak emberek, akiknek az utolsó lehetséges megélhetése azt kiabálni a Nagyvárad téren, hogy száz a puha meleg zokni, ötszáz a tv-melltartó. És nem mondom, hogy ez jó, vagy hogy ez kellemes. Azt mondom, hogy egyrészt borzalmas, hogy itt tartunk 2013-ban, és hogy rendkívül kellemetlen végigsétálni egy aluljárón manapság. Az viszont nem megoldás, hogy akkor eltüntetjük szemünk elől a problémát, kisuvickoljuk az aluljárót, aztán kész. Főleg nem megoldás a kordonokat kipakolni, majd letagadni az intézkedés valódi célját – az ilyen intézkedés mindig szúrni fogja a szemem, szolgáljon bármilyen célt, mert cinikus és hazug.
„A többség igényeinek előnyben részesítését, így Tarlós – olykor bicskanyitogató – módszereit támogatom.” – írta tegnap Földi kolléga. Én nem támogatom Tarlós módszereit, mert az egyrészt messze áll a humánustól, másrészt egyszerűen csak elfedni, eltolni igyekszik a problémát. Pedig az egyszeri polgároknak látni kell a problémát, nem árt nekünk, ha minden nap szembesülünk a nyomorral, mert ez (is) a magyar valóság. Öt perc alatt négy egy kupacon fekvő hajléktalan, három kéregető, két tv-melltartó-árus, egy prosti: ez ma Magyarország alja. Itt tartunk, innen kéne kijutni, innen kéne legalább eggyel följebb húzni a legszegényebbeket is. A hajléktalanok valóságát látni szembesülés, emlékeztetés; a kordonnal kipucolt aluljáró hazugság, újabb győzelem a valóság felett, újabb fejezet tündérmese-országban.
Manapság
csak ilyen győzelmekre, ilyen sikersztorikra vagyunk képesek. Lefoglalni a város összes közterét, és akkor nem lesz kormányellenes tiltakozás; építeni a Kossuth teret, mert akkor nem táboroznak majd ott politikai ellenfeleink; a Magyar Gárda kriminalizálásával (egyenruhás-bűnözés, ugye) megoldani Kelet-Magyarország kétségbeejtő helyzetét; Ron Werberről beszélni akkor is, amikor már a sokadik késeléses eset történt, Ron Werberről beszélni mindig; felélni az ország jövőjét azzal, hogy darabokra tépjük a köz- és felsőoktatást. Véletlenül sem szabad, hogy a valóság betüremkedjen a felemelkedő Magyarországot mutató pátoszos festmény szélein: rengetegen vannak kétségbeejtő helyzetben, nyomorban, vagy annak a szélén; ötszázezer magyar dolgozik külföldön. A kormány pedig a problémák megoldása helyett azon igyekszik, hogy Tarlós kordonjait a fejünkbe ültesse.
