Annyi posztot írtunk már a felsőoktatásról, hogy úgy tűnhet, nem tudjuk megunni, és örülünk, hogy végre van valami téma, amiben a fiatal blogger is kompetens lehet. Meg azt is lehet gondolni, hogy ezt a problémát a bármi áron tüntetni akaró hallgatónak találták ki, van hát ok folyamatosan napirenden tartani. Most elmondom: nem erről van szó. Sőt, mi is baromira unjuk az egészet.

Szívesen elfelejtenénk

és sok más kortársunkhoz hasonlóan szülői bankkártyával a zsebben hátradőlve innánk sört rendelt pizza mellett, vagy éppen leszarva az egészet keményen dolgoznánk egyéni előmenetelünkért. De bennünk mégis van egyfajta tenni akarás, meg az a hülye kényszeres igazságérzet, amit anyám szerint hatvanéves korára kinő az ember. Szóval minket még igazán dühít, ha valami nem úgy történik, ahogy mi akarjuk – ahogy mi sokan akarjuk – és korosztályunk egy része nem hajlandó a középkorúak tétlen tespedtségével belenyugodni a látszólag megváltoztathatatlanba. (Itt egy sor néma tisztelet minden középkorú tüntetőnek, aki az elmúlt tíz évben egy számára fontos cél érdekében utcára vonult.)

Dehát nem történt semmi

a kormány és a diákok közti egyeztetésen, csupán egy kommunikációs csoport bravúrjának estünk áldozatául, az okosabbak pedig gyakorlatban láthattak olyan elméletet, amit szuper külföldi egyetemeken sem tanítanak nyilvános kurzusokon. Magyarul a kormányzat – valószínűleg nem túl hosszas mérlegelés után – kiválasztotta a célkorosztály mellette álló részét, a Fidelitast, majd a még szintén engedékenyebb és higgadtabb HÖOK-ot, és azt mondta: velük megoldjuk. Mármint az aktuális káoszt, úgy egy hónapra. Nem a felsőoktatás problémáit.

Arra, hogy a renitens Hallgatói Hálózatot és a mindig pénzért, meg reális, logikus felsőoktatási stratégiáért síró Oktatói Hálózatot is meg kellene kérdezni, legfeljebb Hoffmann gondolt félve, szóba már ő sem merte hozni. Egyrészt, mert utóbbi két szervezettel hosszabb vitába kellett volna bonyolódni (és félő volt, hogy mire a végére érnek, a Parlament gerendáinak tüze mellett akarnak majd melegedni a tüntetők), másrészt mert így megosztottá tehették az újra és újra utcára vonuló „csürhét”. (Fele annyi ember fele annyi Parlament-gerendát tud adott idő alatt a Kossuth tér tüzére dobni.)

Tehát a baj amellett, hogy csak rész- és látszatmegállapodás született Balog Zoltán és a HÖOK között az, hogy nagyon sokan elhitték, ezzel elmúlt a veszély. Ők azok, akik már sört és pizzát fogyasztanak az albiban, akik ezt a posztot már nem olvassák, és akik nem jönnek a pénteki Alter-kerekasztalra. Na ez itt az a kommunikációs bravúr, amit olyan szakon sem tanítanak, ahol 470 fölötti a ponthatár. A hallgatókat át lehet verni, és jobb is amíg így van, tényleg nem kell minőségi képzés.

Viszont én még mindig inkább a kényelmet választó leszakadókkal tartanék, mint a gyávákkal.

Álszent minden huszonéves

aki új magyar politikai kultúrát, az elvi törésvonalak mentén több részre szakadó ország felszámolását, vagy  valódi demokráciát sürget, aztán egyéni érdekeit helyezi mindezek elébe. Álszent a HÖOK, amiért nem reagál megkeresésünkre, holott a miniszter szerint „a véleménynyilvánítás szabadsága biztosított”. (Álszent a miniszter is, nyilván, dehát ő már most politikus.) Gyáva a Fidelitas meg az IKSZ, akik forró szerelmi történetekkel melegítik magukat a hideg januárban, ahelyett hogy érdemi munkát végeznének, és az általuk támogatott kormány számára alternatívát kínálnának bizonyos problémákra. Puhány az IDE, amiért független szervezetnek vallja magát, aztán a DK elveire hivatkozva nem ül le a Jobbik mellé.

Ez itt a magyar huszonéves elit egy része. Összefogás helyett magyar parlament, kicsiben. Sohasem lesz itt más a politika.

Szóval mi leülünk pénteken

páran, akik szerint van még miről beszélni. Akik szerint még mindig nincs minden rendben. Akik szerint egy részmegállapodás, egy kommunikációs bravúr még nem elég ok a csendben maradásra. Akik hajlandóak egy cél érdekében bárkivel együtt eltölteni két órát közösen, hajlandóak választási ellenségeikkel együtt gondolkodni azon, milyen is legyen a köz- és felsőoktatás követelt, átfogó reformja.

És attól még mi is rendelhetünk pizzát meg sört is, ahogy a többiek otthon. De (politikai) elitek – hál' isten – nem leszünk.