Rettenetesen érdekes dolgok a diáktünetések, főleg amikor valóban szinte a semmiből, meglepetésszerűen bontakoznak ki, majd látszólag vagy ténylegesen elcsendesülnek. Ugyanis a csend beköszöntével sem szoktak elmúlni: alapvetően megváltoztatják a politikai csatateret, minősített esetben generációs élménnyé változnak. Még nem tudjuk, mi lesz a jelenlegi mozgalmak végső kimenetele, de történeti párhuzamunk azért még akad.
Éppen egy hónappal a tandíjtüntetések kezdete után úgy tűnik, lekerültek a hírek első vonalából a folyamatosan zajló egyeztetések a minisztérium és a diákszervezetek között. Az Eltén tartott fórum meghirdette a február 11-ig tartó türelmi időszakot, amely alatt a kormány elfogadhatja a követeléseiket. Ekkor látszólag mind tüntető, mind néző kényelmesen hátradőlt, megnyugodott, és időlegesen kikapcsolta a témát. Pedig a háttérben tovább folynak az egyeztetések, és éppen tegnap ütött be a hír, miszerint Balog Zoltán "részmegállapodást" kötött a HÖOK-kal, lesz mindenhol állami hely, 10 milliárdot kapnak a "kutatóegyetemek", miközben persze ugyanezeken az egyetemeken revizorok ülnek, akik mindenhol következetesen éppen a párhuzamosan az újabb és újabb forráskivonásokat teljesítik kegyetlenül; és miközben a közoktatás jelenlegi kaotikus állapotai egyenesen összeomlással fenyegetnek. A mi kis Beckett-drámánk egy újabb fejezete ez, a kormány kísérlete arra, hogy a diákmozgalmakat megfogja ezen a szinten, hiszen az egyetemisták és plána a közpiskolások mindig rendkívül veszélyesek, most éppen borítanák a féltő gondal ápolt és kisebb üzemi hibákkal működő gépezetet.
Pedig a hallgatók és középiskolások tiltakozása decemberben nem keveredett annál jobban a politikába, mint amennyire bele kellett keverednie. Az érdekképviseleti szervként feltűnő Hallgatói Hálózat rendkívül profi módon csak oktatáspolitikával foglalkozik, szakmai alapon áll, és szó sincsen arról, hogy bármilyen ellenzéki csoporttal karöltve menetelnének vagy velük egyeztetnének. A mindenkori hatalom azonban már csak ilyen paranoid errefelé. Igaz, jó okkal, mert a leckéket megtanulta.
Petőfi '73
Idén március 15.-én pontosan negyven éves lesz az előző nagy magyar diákmemgozdulás. Senki sem fogja különösen ünnepelni. Hogy miért, arról Krassó György 1988-as szamizdatcikke már lényegretörően beszélt:
Az elmúlt negyed század Magyarországáról tengernyi interjú, cikk, tanulmány és könyv látott napvilágot külföldön, de a március 15-i ismételt "rendbontást" meg sem említik, szakértő szociológusaink éppoly kevéssé vállalkoztak a "társadalmi tény" elemzésére, mint ahogyan ifjú liberálisaink és demokratáink sem fedezték fel benne a fiatalság lázadásának egyfajta "haladó hagyományát". A felejtésnek ezt a csodáját, az emlékezetnek ezt a totális elfojtását csupán egyetlen vonatkozásban tudta elérni eddig a hatalom: '56 októberével kapcsolatban.
A szavak furcsán csengenek ma: az elfeledett, kései „magyar hatvannyolc”-at éppen azok az „ifjú liberálisok és demokratákkal” felejtették el sikeresen, akik ma maguk is felejtetni próbálnak – több kevesebb sikerrel – különböző hagyományokat. Pedig 1973 márciusa igen viharos volt. A párt öröme, hogy a prágai tavasz nem terjedt át Budapestre, a Biszku-féle „munkásellenzék” lehetőségeket beszűkítő pár éve után azonnal megrendült, amint hirtelen nemzeti színű kokárdás huszonévesek jelentek meg a Múzeumkertben majd az utcákon is.
Az 1972-es vérbeli fegyvertény azonban elhalványul a '73-as belvárosi csata mellett. Ebben az évben az esti órákban a rendőrség jól összehangotl akcióval a belváros szívében, a Petőfi Sándor utcában, a Váci utcában és a Kossuth Lajos utcában támad öklökkel, gumibottal minden kokárdát viselő fiatalra. A szállító járművek megint megtelnek véres fiúkkal, lányokkal. Bírósági eljárásra ez alkalommal nem kerül sor, de több száz fiatalt büntetnek elzárásra és magas pénzbírságra, s nem maradnak el a munkahelyi elbocsátások, a tanintézeti eltávolítások sem.
A hatalom akkor éppen gyülekezés-fóbiás volt, minden kisebb csoportosulás azonnal 1956 októberét juttatta eszébe. A teljes kialakuló egzisztenciájukat kockára tévő tüntetőket is más vezette: magát a megélhetést nem fenyegette veszély, ha besimultak a rendszerbe, akkor hely szinte mindenkinek jutott. Ők azonban nem szerettek volna alkalmazkodni, úgy gondolták, mindezen lehet változtatni: egyesek előtt a 68-as Párizs és Prága lebegett, és maguk is szerettek volna tetőről rendőröket dobálni, mint Michel Foucault, mások a a „nemzeti újjászületést” képzelték bele a megmozdulásokba, volt olyan is, aki az „élhető szocializmust”. Megint mások egészen valószínűen csupán jó lemezeket akartak szabadon adni-venni, nem szerettek volna magánéletükben turkáló közegeket és utazni is kívántak. Mindezek azonban talán távlati jövőképek, végső magyarázatok voltak, amelyeket fölülírt a valóság: kint vagyunk és mindezekért a célokért ilyen formán teszünk is valamit. Gyülekezünk, verset mondunk, ez ugyan szigorúan tilos, de mi megpróbáljuk. Ez volt a lényeg.
Az akkori pártállamnak a hetvenes évek megmozdulásai végül is csupán kínos fejezetek voltak, amelyeket egészen egyszerűen simítottak el. Akik viszont akkor megtanulták a szerveződést, később jóval profibb módon kezdték kialakítani az ellenzéki köröket, egyre több kvázi-jogot harcolva ki maguknak.
Nem is csoda tehát ha 1988-89 ifjúsága is elsősorban március 15.-e szabad megünneplése körül szerveződött meg a legerősebben. A hatalom egyik legerősebb tabuját akarták megingatni, hátha kifordul tőle még több is. És ugyan a szamizdat sok más témáról, piacgazdaságról, fenntarthatóságról, vallásszabadságról is írt, a gyülekezési jog mintegy jelképszerű követeléssé vált, kvázi kivívásával pedig a rendszer tulajdonképpen eltűnésre is volt ítélve: egy évvel sem élte azt túl.
A '90-es évek óta nagyobb megmozdulást csak egyszer vertek szét rendőrök: az annyit vitatott 2006-os tünetéseket. Hosszú távon ebbe bele is bukott nemcsak az MSZP-SZDSZ koalíció, hanem a baloldal is. A diákok viszont több-kevesebb atrocitással időről időre szervezhetnek tömegmegmozdulásokat, ezt a mindenkori kormányok és hatalmi szervek a végsőkig eltűrni igyekeznek. Hiszen a rendszerváltás egyik legfőbb legitimációs forrása éppen az volt, hogy mostantól bármekkora békés tömeg bárhol gyülekezhet és bármit mondhat, nem hajtják őket rabomobilokba, mint a „kommerek”. Ez persze nem jelentett soha tökéletes jogállamiságot, legfeljebb viszonylag jól nézett ki a torta máza, messziről, szürkületben.
Akkor most elmegyünk krétát venni?
Ez a reflex még 2010 után sem tompult el, elég az, ha a Lánchídnál előállított és fogdába kísért három diák esetére és az azt követő reakciókra gondolunk, hogy belássuk: ez lehetetlen is lenne. Ma új elégedetlenségek új sarkalatos követelésekben törnek utat, ezek közül az egyik legfontosabb az oktatás autonómiája és szabadsága. Sokan érzik, hogy ezt azért mégsem kellene (tovább) rombolni, hiszen hogyan lehetne itt kvázi romos, hideg iskolákban használhatatlan, hirtelen előzhúzott ötletekkel és saját zsebből vásárolt krétával gyerekeket tanítani, mi vár így rájuk? Ezt nemcsak a diákok érzik, de sokan mások is: valahogy jobban összeköt ez, mint a szolidaritás a legszegényebbekkel, vagy a munkajogok védelme.
Ugyanakkor bármekkora is a mostani diáklázadások passzív támogatása, tömegmegmozdulás ebből így még nem lesz. Sokan természetes szimpátiával nézik ugyan az „új generáció” szárnypróbálgatásait, és nem sértődnek meg ha mellesleg számukra is kiharcolnak némivel több jogot, jókat füttyöngetnek a lelátóról a reszketni méltóztató Helytartótanácsra, ahogy ezt tették sokan hét éve, tizenegy éve, 1973-ban vagy '56-ban. Azonban a vesztenivaló illetve annak illúziója még mindig bénító hatású, jelezve, hogy nem koppantunk még a szakadék alján.
Bármi is tehát a konkrét ürügy, a sarkalatos követelés: egyetemi autonómia és szabad mozgás, vagy a gyülekezés joga, az utcán megjelenő fiatalságot az utóbbi hatvan évben tulajdonképpen mindig ugyanaz mozgatta: a saját sorsukba való beleszólás elidegeníthetetlen joga. Sokan azonban 1989-ben is úgy gondolták, a jogállamhoz elég az, ha kimehetünk az utcára akármilyen zászlóval, és skandáhatunk (mellesleg pedig felpakolhatunk némi árut Bécsben); hogy elég a jogokat megszerezni, aztuán pedig majd lesz még egy pár évig valahogyan. És ezeket a hibákat nem szabadna mégegyszer elkövetni, mert a tető maradékát is elveszíthetjük a fejünk fölül.
(A keretes idézetek forrása: K-o [Krassó György]: "Petőfi koszorúi '72-'73" in: Szamizdat 81-89. Válogatás a Hírmondó című folyóiratból. [szerk.: Gyarmathy Katalin - Lévay Jenő] Budapest: ÁB 1990. 411-414.)
