Nemrégiben jelent meg a Muse új lemeze The 2nd Law címmel, melynek a visszhangja megosztó volt, még az eddigi fanatikusoknál is. A zenéjük egyre inkább divatba jön, tömegeket ér el, míg a régi fanok húzzák a szájukat. Mi lehet ennek az oka? Minőségbeli romlás, vagy megszokás? Esetleg túlzott elvárások? Annyi biztos: a zenéjük az évek során komoly átalakuláson esett át.
Hogy az elején kezdjem…
A zenekar tehát 1999-ben, a Showbiz albummal debütált a zenepiacon. Sokan felfigyelhettek rájuk: egyedi hangzásvilág, mélydepis számok, beteges vonyítás. Wow! Abszolút kedvencévé váltak egy rétegnek, akik rátaláltak a dalaikban a saját lélekdarabkáikra. Radiohead-kopi vádak ide, vagy oda: Bellamyék felvállalták, hogy nagy hatással van rájuk Thom Yorkék munkássága. Minden művészt inspirál valami… Ezt csak tovább fokozták a 2001-es Origin of Symmetry-vel, hangzásában és stílusában abszolút hasonló dalokat sikerült összehozniuk, csak – ha lehetséges – még elborultabb megoldásokkal. A 2003-ban piacra dobott Absolution ennek az elmúlt 4 évnek a szummája: a megszokott stílust hozza, de már sokkal érettebben. A három anyag szoros egységet alkot.
A Muse körüli pezsgést egyértelműen az egyes számú film- és könyv-közellenség, a Twilight hozta meg, teszem hozzá: sajnálatos módon. A 2006-os Black Holes and Revelations-ön ott virít a Supermassive Black Hole. A zenekar mentségére szóljon, hogy a – szerintem egyébként ütős – szám nem kifejezetten a film számára készült. (A Twilight 2008-ban került a mozikba.) Az egész 2006-os korong azonban ettől függetlenül is sokban eltér a korábbiaktól: új hangszerelési megoldásokkal kísérleteztek, és sokkal több lágy dallam került az albumra, mint az eddigiek esetében. A 2009-es Resistance-t már sokkal többen várták a filmzenés berobbanásuk miatt. Az előző album egységességét nem törte meg: hasonló hangzásvilágot tapasztalhattunk, egy kicsit viszont mégis mást. Többet. Matt Bellamy első igazán merész kísérletezését követhetjük nyomon az anyagon: szimfóniát írt, a dalok is… mások. Itt fedezhetjük fel először a szerzeményeiken a Queen-hatást. Kövezzetek meg, de a United States of Eurasia annyira Bohemian Rhapsody-s!
Az új albumuk…
A The 2nd Law-val sikerült a tagoknak egy teljesen új színt hozni a zenéjükbe: az eddigieknél jóval erőteljesebben jelenik meg az elektronikus hangzás. Sok sipákolást hallhattunk a beharangozókban: dubstep lesz az új lemez?! Szerencsére távolról sem voltak igazak a balsejtelmek. A friss anyag első hallgatásra ugyan szokatlan, sokadikra azonban egészen kellemes, újszerű. Fő témája az emberiség jelenlegi nagy problémája: a gazdasági fejlődés fenntarthatatlan, elfogynak a Föld készletei. A lemez címe a termodinamika második főtételére utal, miszerint: a természetben nincs olyan folyamat, amelyben a hő önként, külső munkavégzés nélkül hidegebb testről melegebbre menne át. Azt vizsgálja hogy egy elkülönített rendszerben mi történik. Az elkülönített rendszer lakói pedig mi vagyunk. Mindenesetre ez visszaköszön a címet adó szerzeményekben.
Az elsőként kijött slágerük, a Madness sok nyavalygást váltott ki a közönségből: mi ez a wub-wub, meg nyáladzás. Bár a szám első 3 perce vontatottra sikeredett (majdhogynem felesleges), a kibontakozásért megéri a várakozást. Az utána következő Panic Station hangzását sokan hasonlították a Red Hot Chili Pepperséhez, azonban a kaliforniai zenekar rajongóinak nevében kikérném magamnak: az egysíkú basszustéma messze nem közelíti meg Flea bravúros játékát. A szóban forgó nótát sokkal inkább hasonlítanám Michael Jackson Thriller-jéhez, és Stevie Wonder Superstition-jéhez. Szinte felfogható a popikonok slágereinek muse-osított verziójaként is. Ezt követi a szintén sok kritikát megélt londoni olimpia zenéje, a Prelude, s a Survival, melyek zeneileg ugyan rendben vannak, nem hozzák igazán azt az ízt, ami miatt a Muse Muse.
Az Animals című szerzemény – szerencsére – egyből visszaránt a lemez témájához: mind állatok vagyunk a gazdaság gépezetében. A Big Freeze-t elsőre hallgatva nem ismertem fel, mi az az ismerős érzés, ami körülvesz. Aztán jött a rádöbbenés: Where the streets have no name! A U2 slágere újra megelevenedett, csak szintén muse-köntösben. A Save Me és a Liquid State különlegessége, hogy nem a jól megszokott hang csendül fel benne: a basszusgitáros, Chris Wolstenholme énekli. A dalok a basszer saját szerzeményei, vallomásai az alkoholizmusáról. Van, aki azt mondja: inkább maradjon a vokálozásnál, akadnak olyanok is, akik lelkesedéssel beszélnek hangi képességeiről. Tény viszont, hogy nem rendelkezik olyan karakterrel, ami – normál esetben – elegendő ahhoz, hogy elbírjon egy zenekart. (Annak a regélésébe inkább nem fognék bele, hogy sokkal jellegtelenebb adottságú énekesek is futottak már be karriert énekesként.) A zárószámok a főtéma szerves alkotói: az Unsustainable-ben elhangzik a már emlegetett termodinamikai törvény, mintegy megnyugvásként pedig a végére kapunk egy melankolikus, mégis zaklatott hangvételű finish-t: az Isolated System-ben szintén visszaköszön a törvény.
Szeret, nem szeret; szeret, nem szeret…
Szaggatott, mégis valahogyan egységes lett a The 2nd Law. A turnéjuk keretében nemrég a hazai közönség is élőben hallhatta az új dalokat, s el kell mondanom: szólnak! A sok új, formabontó megoldás ellenére képesek visszaadni a lemez hangulatát, az előadásukat (továbbra is) a profizmus jellemzi. Mind látványilag, mind zeneileg felemelő élmény volt a november 19-ei koncertjük, a sportaréna – az öt évvel ezelőtti koncerttel ellentétben – csaknem teltházas volt. Vitathatatlanul katarzis, amikor az embertömeg együtt énekli a Time is Running Out-ot, s hangjuk betölti a csarnokot. Az újak mellett sokak nagy örömére többek között hallhattuk a Sunburn-t, a Plug in Baby-t, a Newborn-t, a Hysteria-t, s a Knights of Cydonia-t is. Majdnem 2 órás show-nak lehettünk részesei, mely végig magas színvonalú maradt, nem laposodott el. Lehet szeretni, vagy nem szeretni az „új Muse”-t, nem szabad elfelejtenünk: a zenészek is – ugyanúgy, ahogy mi is – változnak, érnek. Ahogyan mi sem lehetünk ugyanazok, mint 13 évvel ezelőtt, ők sem. Fejlődni kell, legyen szó akár Muse-ról, akár magunkról.
