S mert a nemzetekbõl a szellem
nem facsar nedves jogokat,
hát uj gyalázat egymás ellen
serkenti föl a fajokat.
(József Attila, 1937)
A múlt vasárnap lezajlott nácitüntetés rámutatott: a Jobbik és az ahhoz való viszonyulás a mai politikában minden pártnak és oldalnak radikális kérdés. Szerintem a viszony lényege a következő: engedjük-e, hogy régi fegyverükkel, a hajánál fogva előrángatott „zsidókérdés”-el sikerüljön immár sokadszorra megosztani a magyar társadalmat? A választ a húszas évek liberális kereszténydemokratái ugyanúgy keresték, ahogyan most egy kicsit mi is.
Dániel Péter ide, Pálffy István oda,
az elmúlt vasárnap valami nagyon érdekes és jó történt a Kossuth-téren. Sokan és joggal vetnek föl különböző aggályokat a Fidesz Jobbikhoz fűződő viszonya körül mint ahogy nyilván problémás a Gyöngyösi-felszólalást politikai célokra felhasználni is, de alapvetően a teljes politikai paletta képviseltette magát egy szélsőjobboldalt elítélő gyűlésen 2012-ben Magyarországon.
Tehetnénk úgy, mintha mindez természetes lenne: hát hogyne, a zsidók listázásának gondolata nem szalonképes, és egyébként az ép ész is menekül bármilyen hasonló módszer, vagy politikai előnyszerzés elől, evidencia hogy ilyet nem mondunk stb. Holott dehogynem: Magyarországon politikus mond, sőt kiabál néha ilyeneket, azután megmagyarázza, majd besöpri a fű alatti vállveregetéseket már vagy 90 éve, ismétlődő rendszerességgel.
Érdekes volt ezért nézni, ahogy – bármely vegyes indíttatásokból – összegyűlt a magyar társadalom egyik legheterogénebb tömege, hogy közölje, ebből elege volt, nem szeretne többé azzal foglalkozni hogy kinek milyen a családfája meg az eredete, és főleg nem akarja többé csendben tűrni ahogy szorgalmas idióták hihetetlenül büszkén mélyítenek még egy két jó mély és sártól ragadós futóárkot azon a bizonyos csatatéren. Mindez először válik kifejezett tömegköveteléssé hosszú-hosszú idő óta, a felszín alatt viszont a probléma felismerése, és az ellene való nem kevésbé heves tiltakozás nagyon régóta létezik.
1925 nagyon más év volt, mint az idei.
Miközben a Nyugat épp iszonyatosan nagy konjunktúrát élt át, felfedezte a kisbefektetést, adott, vett, lelkesen spekulált, Magyarország még épp csak lábadozott, dúlt a langyos de biztos lépésekkel előre haladó Bethleni konszolidáció. Mindezek fölött viszont ott lebegett az első Teleki-kormány által hozott zártszámos törvény, amelynek végrehajtási utasítása először különítette el a zsidót mint „népfajt” avagy nemzetiséget a magyartól az egyetemi felvételiknél. 1925 decemberében ezzel a gondolattal próbálja a kis számú polgári ellenzék az elsöprő többséggel kormányzó konzervatív Bethlen miniszterelnököt és a törvényt a Népszövetségben épp pár nappal azelőtt védelmező Klebelsberg Kunó kultuszminisztert szembesíteni. Bethlen István válasza kitérő volt, tulajdonképpen arról beszélt, hogy vannak jó zsidók (ők a „zsidó vallású magyarok”) és vannak rossz zsidók akik népfaj, tehát mindenkinek igaza van. Ezen a ponton szólalt fel Hegymegi-Kiss Pál, kisgazda képviselő, aki akkor a liberális Rassay Károly pártjában politizált. A következőket mondta:
Az én meggyőződésem és megérzésem szerint a numerus clausus törvénye a keresztény társadalom javát és érdekeit egyáltalán nem szolgálja, inkább az országnak kárára van, s aki a keresztény társadalmon segiteni akar, az nem tehet az emberi jogokon, így a tanszabadság és a jogegyenlőség elvén erőszakot.
Ami a minister urnák azt a megállapítását illeti, hogy a minister ur a középosztály nehéz helyzetét hozza fel a numerus clausus-törvénnyel szemben, erre nézve méltóztassék megengedni nekem, hogy magam részéről a minister urnak ehhez az eljárásához azt a megállapitást fűzzem, hogy nem helyeslem és kárhoztatom azt, hogy itt a minister ur az elmúlt négy esztendő példájára következetesen izgatja a négy esztendő óta nehéz helyzetben lévő társadalmi rétegeket épen a bársonyszékből.
A tiszántúli református elit tagja szavaival tökéletesen anakronisztikusan hatott. A húszas évek Magyarországán soha nem látott divatja volt az ún. polgári „fajelmélet”-nek, ez nemhogy nem volt ízléstelen de egyfajta nyugatos, politikai divatnak számított. Különböző „népfaji” tulajdonságokról, embernemesítésről London és New York felső köreitől egészen berlini, budapesti és bécsi szalonokig rettenetesen menő és progresszív dolog volt értekezni, így maga a zárt-szám törvény is mint részleteiben vitatott de alapvetően szükséges intézkedés szerepelt az úri középosztály témái között. Az 1918 előtti, liberális, jogegyenlőségen alapuló és ezt a református egyházban uralkodóvá tevő Baltazár Dezső püspök nevéhez fűződő modern keresztyén demokratának ebben a világban csak és csupán Vázsonyi Vilmos polgári pártja és Rassay Károly liberálisai, akik Nagyatádi-Szabó István ős-kisgazdapártjából váltak ki, számíthatott szövetségesként. Mellettük azonban óriásira nőtt a Horthy-rendszer a magyarra mint etnikumra alapozó nacionalista kurzus, a „szegedi gondolat”. Igaz nem olyan gyorsan, hogy Hegymegi ne látta volna, mindez milyen irányba visz:
Egyáltalán bűn a magyar középosztálvt akár egy felekezettel, akár a társadalom többi rétegeivel szembeállítani és aki ezt cselekszi, az nem szolgálja igazán a konszolidáció érdekeit. Pedig' ebben a tekintetben magasztos és nemes példák vannak előttünk, mert hiszen gróf Apponvi Albert a választójog titkosságának tárgyalása alkalmával figyelmeztette a magyar középosztályt a másra jövő szerepére és szeretném, ha a középosztály ezt a szerepet teljesítené, nem pedig a gyülölet szavára hallgatva, a hatalmat a maga kisebb száma ellenére is, ténylegesen kivánná kezében tartani, nem pedig a többi társadalmi rétegekkel egyhangban és harmóniában, mint vezető tényező.
(Hegymegi-Kiss Pál karikatúrája - forrás: huszadikszazad.hu)
A korában avíttasnak, idejétmúltnak bélyegzett Hegymegi tehát átlátta: a felépítkező, erősödni kívánó magyar társadalom különböző kérdésekkel való megosztása egyetlen érdeket szolgálhat, ez pedig a hatalomkoncentráció. Csak annak kell lefelé taszítania saját ellentéteit, aki maga is szilárd és megkérdőjelezhetetlen hatalmat szeretne kiépíteni, akár mély társadalmi szakadékok generálásnak árán is. Bethlent és Klebelsberget a kor erőviszonyai és gondolkodása látszottak igazolni, Hegymegi-Kiss Pál azonban – maga is a szóban forgó keresztény középosztály tagjaként - sebészi pontossággal mutat rá, a rövidtávú politikai célok mögött talán önkéntelenül ott növekszik már valami új, hatalmasabb és félelmetesebb is. Egy mai történész pontosságával mutat Dél-Európa – Mussolini Olaszországa, és Primo de Rivera Spanyolországa felé, meggyőződéssel vallotta: a diszkriminatív gondolkodás, antiszemitizmus és ultranacionalizmus csak és kizárólag az egyeduralom kiépülése és a népképviseleti rendszer felé vezethet – előbb vagy utóbb:
Diktatórikus jelenségek vannak felszínen. Megindul egy áramlat, amely Európa többi országában, igy nálunk is a háború és belső válságok miatt enervált lelkeken úrrá lesz és n maga jelszavas politikájával ideig-óráig megakadályozza azt a demokratikus evolúciót, amely a fejlődés helyes eredménye. Ezáltal okoz romlást, bajt és veszedelmet. Itt ^nálunk megakadályozza a konszolidáció egészséges kialakulását és ha mint magyar ember nem bíznak annyira az ország jövőjében, talán azt kellene mondanom, hogy megakadályozza, sőt lehetetlenné teszi ennek az országnak talpra-álitását is.
Szavai azonban gyorsan elszálltak a levegőbe.
A numerus clausust Bethlen végül a Népszövetség nyomására 1928-ban elvben megsemmisíti, a gyakorlatban viszont továbbra is alkalmazzák a legtöbb egyetemen. Három évvel később az egész konszolidációs építményt maga alá temette a kibontakozó gazdasági világválság. Megkezdődnek a harmincas évek. A „keresztény kurzus” zsidóellenessége persze nemcsak azért maradhatott fönn, mert a hatalom érdekei, az „oszd meg és uralkodj” ezt kívánták, sokan, sokféleképpen váltak rövidtávú haszonélvezőivé a zsidó polgárság törvényi visszaszorításának, vegyük így, a testvérviszálynak. Hegymegi-Kiss még sokáig ugyanazt mondja és vallja, mint 1925-ben. Örök ellenzékiként, 1945 után a Kisgazdapártban a jobboldali Sulyok Dezső oldalán tér vissza a Nemzetgyűlésbe, karrierje Rákosi szalámitaktikája folytán rövid úton, a koalíciós időszakkal együtt ér véget. Elképzeléseire azonban már a harmincas évek közepén sem hallgat szinte senki: sem azok akik Németországban látják a felemelkedést, sem pedig azok akik a függetlenségben, a szocializmusban, netán „Kertmagyarország”-ban hisznek. Csak a megérzések bukkannak néha-néha föl. Maga József Attila nevezi el ezeket a félelmeket az „Ős-Patkány” által terjesztett kórnak. Olyan rendellenességnek, melyet azonban már jóval előtte felfedeztek olyan emberek, akiknek szellemi örökségéért Bethlennel ellentétben nem vívnak ma ádáz politikai csatát, és nem nevezik el róla könyvtárak sorát, mint Klebelsbergről.
De talán még így is tanulhatunk tőlük valamit, hiszen a jegyzőkönyv nem felejt.
(Az idézetek forrása: Nemzetgyűlési Napló XXXVIII. 32-35. - 1925.december 17. csütörtök 223-228. online: Arcanum.hu)
