Az oktatási államtitkár egészen pontosan így fogalmazott: „a hazafias nevelést szolgáló, szemléletformáló tárgy [csak] magyarul tanítható.” Két fontos következtetést érdemes innen a már kézhez készített vörös könyvecskénkbe bejegyeznünk. Egyrészt azt, hogy a történelem kizárólagos magyar nyelven való tanítása elviekben nem csupán a kéttannyelvű hanem annak szerves részeként a nemzetiségi nyelvi oktatást is megszüntetné, másrészt pedig azt, hogy a történelem – ha eddig nem tudtuk volna – kizárólag a hazafias nevelés egyik eszköze.

Mindez rettenetesen elszomorító, sokkal inkább mintha a kötelező iskolai egyen-surranó, illetve népi követelésre rendszeresített kimenősapka került volna terítékre. A meglebegtetett érvelés nem más, mint az 1989 óta, a történelemoktatás szakmai berkeiben zajló összes vita elméleti negligálása, és visszatérés egy a valóságban soha nem is létező zéró-ponthoz.
Eddig azt hallottuk ugyanis, hogy magyar történelem oktatása – amellett hogy hazafiassá – elsősorban szélesen tájékozottá, műveltté és önálló gondolkodóvá lenne hivatott nevelni. Hogy főleg a gimnáziumok mindezt egy külön feladattal, a szép emlékű ’elitképzés’-el is megtoldották volna, és arról hogy ebben a kéttannyelvű osztályok jártak egykor az élen – már ne is igen értekezzünk. Az hogy azok a módszerek, amelyek segítségével az elmúlt időkből bizonyos eseményeket és jelenségeket kihalászunk, és azokat szép, többé illetve kevésbé katonás sorba rendezve „történelemként” adunk elő bizony mind idegen nyelveken keletkeztek eddig egyértelmű, mondhatni „ortodox” konszenzus volt a tárcánál. Mint ahogy az is, hogy nemzetközileg komolyan vehető gazdasági szakember is ismer  történeti fogalmakat más nyelveken, ne adj’ isten talán hazája történelmével kapcsolatban is.

„Miért is nem neveltünk hazafit?”

Az a szemlélet, amely szerint a középiskolai történelem elsősorban „a hazafiasságra” nevel ugyanis jelenleg nem más mint egy anakronisztikus és zavaros elképzelés amely magát a „hazafiasságot” mint fogalmat üresíti ki végleg. Volt ugyan oly korszak, amelyben a történelem és magyar oktatásának valóban a „hazafiasság” volt központilag kitűzött célja. Ez akkor viszont nagyon különböző dolgokat jelentett. Egyrészt első oktatási miniszterünk, Eötvös József ezzel a „nemzetben szunnyadó erő” felébresztését kívánta elérni, ez egyrészt társadalmi mobilitást másrészt pedig az akkor soknemzetiségű ország magyarosítását kívánta jelenteni.

Ha megnézzük azonban e „hazafias nevelés” rendelkezéseit, abban nemhogy a magyar nyelv kizárólagosságát nem látjuk, de annak párhuzamossága elsősorban a latinnal, másodsorban pedig az ógörög, német és francia nyelvvel szinte magától értetődő volt. Mivel a történelmet akkor szinte egzakt tudományként kezelték, ez a földrajzzal együtt, egy tanár kezébe került. A középiskolai történelemoktatás tehát – szervesen kapcsolódva a korszak fő történetírójának, Marczali Henriknek munkásságához – az egységes identitástudat mellett akkor az elitképzés fontos eszköze is volt, és mint ilyen, magától értetődve több akkor korszerű nyelvet tanított, nem csupán nyelvórák keretében Mindez alapvetően a klebelsbergi időszakban sem változott, csupán differenciálódott. A természettudományokban alkalmazott nyelvoktatás mellett azonban a történelemoktatás továbbra is szervesen kapcsolódott a német és latin nyelvhez – már középiskolás fokon is.

„Gyenge és esendő”

A gondolat, hogy ha a magyar történelem magyar nyelven tanítva nyújt csak 100% magyarságtudatot neveléstörténetileg ugyan értelmezhetetlen, mégis történeti gyökerű: a Horthy-korszakot, azon belül is Hóman Bálint és Szekfű Gyula „Magyar történet”-e és annak szellemtörténeti hagyománya jelenik meg véglegesen leegyszerűsítve. Ebben a nyelvi esszencializmusban, amely azt a történetet, amelyet magyarul adnak elő, erkölcsileg helyezi magasabb polcra az idegen nyelvű, de magyar tárgyú történelemnél. Ezt a logikát követve valójában a „szemléletformálás” kifejezés is elnyeri valódi, hoffmanni értelmét. A szocialista időszak és a Horthy-kor legrosszabb hagyományai azok, amelyek a valóban praktikus elemek fölé azt a célt helyezik, hogy a diákokba egy sablonos világképet és így szegényes identitástudatot öntsön, amelyben ennél fogva a „Magyar Történelem”, mint globális összefüggéseiből kiemelt szent ereklye szerepel, melyhez hódolni jár kicsi és nagy. A történettanítás célja eszerint a gondolkodás helyett egy átpolitizált történetszemlélet fejekbe való beverése, illetve az együtt gondolkodásnak az „egyet-gondolás”-al való fölváltása.

Hiszen tarthatatlan volt, hogy a német nyelvű történelemkönyvben ott bujkál a kalandozások miatt érzett engesztelhetetlen düh, amely oly sok éve mérgezi a többre hivatott ifjú magyar elmét. Ha pedig franciául tanulunk Trianonról, a titokzatos nyelv akut kárörömmel fertőz meg minden nebulót. Ennek persze most vége, következik az unortodox egynyelvűség, amely ékes magyar nyelven ráz ki minden maradék tartalmat a tárgyból. Angol, német, francia nyelv pedig ehhez valóban nem kell. Az elképzelések szinte összecsengenek a diplomát, mint „úris huncutságot” kezelő felsőoktatási politikával. Minek ide idegen nyelvű humán tárgyak, és diploma? Hiszen mindezek csak a szabad piacon értékesek, ami mint tudjuk, az Ördög egyik ravasz, újkori praktikája.

(Fotó: hvg.hu)