Tótisz András arca pár nap alatt mémmé vált az internet magyar sarkában. A T. O. Teas írói álnéven tevékenykedő krimiíró azonban a hirtelen hírét nem a saját szellemi termékének köszönheti, hanem egy kimondottan gyenge fordítás kapcsán készült, kimondottan gyenge interjúnak. Kultúrkörökben hamar poén tárgyává vált Tótisz tükörfordítói technikája, és a magyar mentalitás legfrissebb példájává a hibáinak nagyképű tagadása, de a gúnyos kacaj és végtelen cinizmus közepette mintha egyvalami hiányozna. Annyira hétköznapi lenne a büszkén vállalt és üzleti támogatást élvező inkompetencia, hogy képtelenné váltunk a felháborodásra?
Merthogy igenis felháborodnunk kellene, hogy egy szó szerint példátlan sikerű könyv fordítását ilyen szinten képtelen kezelni az érte felelős kiadó. Szégyen egyrészt persze, hogy a fordító olyan, a szövegkohézióra is káros hibákat követ el, amelyeket egy egyszerű Google kereséssel el lehetett volna kerülni anélkül, hogy ötnél több másodpercet áldozna rá, de szintén szégyen, hogy nincs a fordítónak olyan lektora, aki felkapja a fejét akkora ordító baromságokra, mint amilyet tucatszám talált például a leiterjakab. Akármilyen zseniális lehet a fordító, hibázni emberi dolog, letagadni szintén, és igenis szükséges az író-fordító és a nyomda közé ékelni valakit, aki megakadályozza, hogy egyik a másikban túl nagy kárt okozzon. Az pedig, hogy ezt nem sikerült most elérni, nem egyedül Tótisz sara.
De nem elég, hogy a felelősséget kiterjesztjük Tótiszon túlra. A probléma helyes felismerése csak a kiindulópontja annak a párbeszédnek, amit ez az ügy el kellene indítson, és az első reakciók nem azt sugallják, hogy a közvélemény tovább akarja vinni a gondolatmenetet. Lehet ugyan nevetni is Tótiszon és a kiadón, van bőven min, de ha valóban problémánk van a szakmai követelmények semmibevételével, kinevetni nem elég, mert attól semmi nem változik. Ugyanígy nemzeti karakterünk megtestesülését keresni az érintettek jellemében csábító gondolat, de az efféle beletörődő cinizmus szintén csak kárt tenni képes.
Valóban, lehet, hogy a magyar mentalitásról kialkotott képünknek van alapja. Ezt tűnik alátámasztani az, hogy a botrányban érintett szereplők köreiből három nap elteltével még nem került ki sem bocsánatkérés, sem mentegetőzés, semmilyen elismerése az őket érő kritikáknak. Talán kivárni igyekszik mindenki, hogy elmúljon a vihar, vagy talán csak nem foglalkoznak a közvéleménnyel. Azonban akár hitelt adunk a magyar mentalitás mítoszának, akár nem, a gúnyolódás és a cinikus semmibevétel nem jelent semmit ilyenkor. Nem kell hinnünk a szakmaiság kultuszában ahhoz, hogy ekkora lebőgés után változást várjunk el az Ulpiustól, de ha nem hiszünk abban, hogy cselekedni fognak maguktól, akkor szükség van arra, hogy felemeljük a hangunkat.
Igenis fel vagyunk háborodva. A fordító, a kiadó, a könyvesblog mind hibázott, és ezúttal a nagy nyilvánosság előtt kell felelniük a bűneikért. Nem szabad beletörődni, a magyarságra fogni, nem elég kinevetni vagy fejcsóválva elfordulni. Amíg nem kapunk bocsánatkérést, magyarázatot, vagy valamilyen visszajelzést, nincs vége itt semminek. Ne csak viccelődjünk egymás között, hanem ha kell, erővel vonjuk be a felelősöket a párbeszédbe. Felkérjük ezúton minden velünk egyetértő olvasónkat, hogy az Ulpiusnak írják meg elégedetlenségüket a kiadó munkájával kapcsolatban levélben, facebookon, vagy máshogy.
Aki viszont nem képes felháborodásra, annak nincs joga nevetni sem: a tétlen cinikus bűnrészessé lesz a kultúra kivéreztetésében.
