Magyarország kormánya 2010 után nagy elánnal fogott bele az állami szolgáltatások és szerepkörök teljes átalakításába, így a felsőoktatáséba is. A második Orbán-kabinet nagyszabású terveket szőve látott hozzá a jelenlegi egyetemi és főiskolai struktúra gyökeres megreformálásához is. Két év elteltével tisztán látható: a rosszul működő alrendszerek megmaradnak, azokat viszont néhány ideologikus szempont segítségével tovább sikerült torzítani. Ezt jól illusztrálják a friss felsőoktatási ponthatárok is.

Fiatal voltam és kellett a pénz

A Hoffmann Rózsa által vezetett oktatási kormányzat egyik alapvető feladata volt, hogy az első Széll Kálmán Terv céljaihoz igazodva a felsőoktatás az eddiginél is kevesebb pénzből működhessen. A 88 milliárd forintos vágás költségvetési szempontból természetesen megérvelhető, ám nem lehet elégszer hangsúlyozni: a diplomát biztosító képzésekre fordított összeg eddig is szégyenletesen kevés volt, a kormány pedig tovább rontott a helyzeten.

A felsőoktatás persze a rendszerváltás óta nem használta fel hatékonyan az államtól befolyó vékony pénzösszeget sem: átalakításra, újragondolásra egyértelműen szükség van. A válságban fuldokló Magyarország oktatási kormányától nem várható el az, hogy azonnal többet költsön a felsőoktatásra, viszont azt remélhettük: az eddigi összegeket megpróbálják tudatosabban, egy jobb rendszerben szétosztani.

Ez jelenthetné akár egy méltányos tandíj- és ösztöndíjstruktúra kialakítását is. Hoffmann Rózsa ehelyett pénzt vesz el a felsőoktatásból, hogy aztán azt szuperkedvezményes ajándékhitelek formájában adhassa vissza az ifjúságnak. A hitel természetesen hosszú távon fenntarthatatlan a kormány számára – valamiféle kedvezményes diákhitel-rendszerre egy tandíjas oktatásban szükség van, de brutálisan alacsony kamatozással értelmetlen a tandíjak bevezetése is.

Jön viszont a röghöz kötés is, amelyet a kormány egyetlen vagány és indokolt felsőoktatási lépésének tartok. A magyar felsőoktatást lehet és kell szidni, ám bizonyos részei képesek olyan minőségű munkaerő előállítására, amely külföldön is versenyképes tud lenni. Az ilyen munkaerő elvándorlása hatalmas probléma az ország számára, ezért a közösség pénzéből megszerzett tudástőke hordozóit akár protekcionista intézkedésekkel is hasznos az országban tartani. A röghöz kötés tulajdonképpen a tudásexport megvámolása.

A kötelező hazai munkavállalás sokak szerint alapvető EU-jogokat sért, de miért lenne ez igaz? Egy önként vállalható tanulmányi szerződésről van szó – ilyet lehet kötni a magyar kormány helyett akár az Audival, vagy a PriceWaterhouseCoopers-szel is.

Rózsa gyáva?

A jobban működő felsőoktatáshoz természetesen felelősségteljes döntésekre és számos esetben határozott értékválasztásra van szükség. Az Alternatíva szerkesztőségi véleményétől eltérően korántsem tartom például egyértelműnek, hogy Magyarországon állami pénzből kellene tömegesített felsőoktatást finanszírozni.  Ilyen értékválasztásokat azonban Hoffmann Rózsa  - még ha azok meg is jelentek a kormánykommunikációban - mindeddig szemmel láthatóan nem mert/tudott keresztülvinni.

A kereszténydemokrata oktatási vezetés az elején nagyszabású egyetemi integrációt helyezett kilátásba – azt gondolom, hogy ez érthető cél egy olyan országban, ahol  egészen eddig rengeteg kisebb-nagyobb főiskolán állami pénzen, bekerülési követelmények nélkül tanítottak például műszaki- és társadalomtudományokat arra egészen nyilvánvalóan alkalmatlan feltételek mellett. Úgy gondolom, hogy valóban kevesebb állami felsőoktatási intézményre lenne szükség – minden tudományterületen szükség van magas minőséget nyújtó elitegyetemekre, és néhány nagyobb regionális képzési intézmény megléte is indokolt lehet. 

Az oktatáspolitikának természetesen nem feltétlenül kellett volna kiállnia az egyetemi integráció mellett, hiszen a  tömegoktatás alapvető jellemzőinek megőrzésével is létrehozható a szebb jövő letéteményeseit kinevelő nemzeti felsőoktatás. De mi lesz bármelyik helyett? Hát Pólusok!

Majdnem egy éve csepegtetnek információmorzsákat a felsőoktatási pólusrendszer bevezetéséről. Elvileg regionális és Budapesti egyetemi pólusokat hoznak létre, többet senki nem tud. Egészen valószínűnek tűnik, hogy létrehoznak egy országos gittegyletet, amely függőlegesen a rektorok felett helyezkedik ugyan el, ám a valódi üzemeltetési és képzési kérdésekről továbbra is az autonóm egyetemek dönthetnek majd. Aztán lehet, hogy nem is pólusok lesznek, hanem zónák. Pótcselekvés tejszínhabbal!

A pólusrendszer bevezetésének köszönhetően egzisztenciális veszélyben érezheti magát viszont például Budapesti Corvinus Egyetem. Az intézmény még akkor is az egyik legfontosabb igazodási pont a magyar társadalomtudományi akadémiai világban, ha azért mindannyian tudjuk: nemzetközi mércével mérve ez is egy igencsak rosszközépszerű egyetem.

A régi-új, toldozott-foldozott rendszerben ugyanakkor a Corvinus-nak nincs helye, hiszen a budapesti felsőoktatási pólusba integrálva okkal félhet az integrációról: az egyik férjjelölt a magas színvonalú közgazdasági elitképzést, és szoft társadalomtudományi tömegképzést nyújtó ELTE, a másik pedig a valamivel gyengébb business-képzésekkel operáló Műegyetem. Ez a Közgáz identitásába kerülhet, miközben állítólag a potenciális vőlegények is inkább megtartanák a dunányi távolságot. Ennek elkerülésére két taktika van: a következő kettő-hat év kibekkelése, vagy összeolvadás egy sokkal rosszabb intézménnyel. Vannak jelek, amelyek ebbe az irányba mutatnak.

Viktor bátor!

Nemcsak a Corvinus van bajban, hanem a teljes magyar társadalomtudományi értelmiségi utánpótlás is.  A kormány nem merte ugyan új alapokra helyezni a felsőoktatás szerkezetét, igencsak bátran belenyúlt viszont a keretszámokba, amellyel a jelenlegi minták között tudta befolyásolni a felsőoktatás képzési szerkezetét. Az üzenet pedig egyszerű volt: mindenki menjen mérnöknek, hiszen arra van szüksége a reálgazdaságnak. A reális gazdaságnak. A valós gazdaságnak.

Az állam ezentúl kizárólag az alkalmazott közgazdaságtan és a nemzetközi gazdálkodás szakokon állja a tandíjat, évente 250 hallgató esetében. A jogászok még rosszabbul jártak, hiszen az állam összesen 100 férőhelyet biztosít.  Ezzel párhuzamosan – jóval kisebb mértékben – csökkentették még a bölcsészettudományi képzések keretszámát is. A mérnöki, műszaki és informatikai szakok keretszáma jóval kisebb mértékben csökkent, noha a természettudományi képzések népszerűsége egyre inkább csökken. Összességében nem a kormányzati preferenciák megváltozása az igazán problémás, hanem mérték és a körültekintés teljes hiánya. A kormány  emellett mintha különböző sérelmek és sztereotípiák mentén viszonyulna egyes tudományterületekhez. Pedig hát nem minden közgazdász SZDSZ-es, a jogászok meg végképp nem.

Zéró minőség, zéró mobilitás

Hosszan lehetne elmélkedni a jog, a társadalomtudományok és a bölcsészettudományok társadalmi hasznáról, haszontalanságáról. Lehetséges hogy az államnak kisebb számban kellene biztosítania képzésüket, de a modern gazdaságnak mindenképp szüksége van rájuk. A jogi és közgazdasági tudományterületek kvázi-teljes tandíjasítását akár a várható bérekkel is lehet indokolni, ám éppen itt bújik elő a dolog veszedelmessége is. Az állam két meghatározó területen egyszerűen elzárta a társadalmi mobilitás csatornáit – számos tehetséges, ám hátrányos helyzetű fiatal számára csupán kivételes teljesítménnyel maradhat elérhető a fenti két tudományterület. (Hiszen a magas ponthatárok teljesítésére egy jobb módú és hátterű fiatalnak jobb esélye van, az adottságok jobban kihasználhatóak.)

A roppant társadalommérnökösködés hatására nem vonzódnak többen a reáltudományokhoz – az egyetemek e szakokon nem győzik lejjebb vinni a ponthatárokat. Ennek szép példái a Pécsi Tudományegyetem természettudományi szakjai, okulhatunk belőle. Érdemes elgondolkozni azon, hogy az országnak olyan matematikusokra és biológusokra van-e szüksége, akik az érettségin 240 pontot képesek elérni. Ehhez elég mondjuk két 53 százalékos érettségi és egy középfokú nyelvvizsga. Szégyenletesen kevés.

Tudják, merik, teszik?

2012 nyarán vagyunk. Továbbra sem tudjuk, hogy mi lesz a felsőoktatással akkor, ha mégis beindul a nagy kereszténydemokrata reformgépezet. Továbbra sem tudjuk, hogy mik azok a pólusok, mik azok a zónák. Továbbra sem tudjuk, hogy mi lesz a Corvinus-szal. Továbbra sem tudjuk, hogy a kormány miért visszakozik újból és újból a valódi megújítást hozó elgondolásaiból, miért hajlandó ugyanakkor bárkivel szembemenni bizonyos megosztó, néha valóban egészen szürreális elképzelése védelmében.

Tudjuk, hogy boldog-boldogtalan tanulhat matematikát, akkor is, ha csak hármasra sikerült a középszintű érettségije. Tudjuk, hogy ezentúl vért kell izzadni ahhoz, hogy valaki jogot vagy közgazdaságtant tanulhasson. Tudjuk, hogy mik a következményei annak, ha , jól-rosszul működő intézményeket koncepció és körültekintés nélkül próbálnak megszerelni, megbuherálni, megsufnizni.  Tudjuk: gyenge a magyar felsőoktatás és tudjuk, hogy egyre csak gyengül.