Orbán Viktor keddi, felsőoktatásról szóló beszédéből süt a demagógia, ám ez csak azok számára szembetűnő, akik érintettségüknél fogva átlátják: az elhangzottak jelentős része egyszerűen nem állja meg a helyét.
Orbán a tandíj ellenségének vallja magát – mi a tandíj létjogosultságáról itt most nem nyitnánk vitát – ellenben úgy tűnik, a hosszú lejáratú kölcsönökkel (hosszú lejáratú tandíj) nincs problémája. A keretszámok csökkentésével ez a kérdés a korábbiaknál jóval több hallgatót érint majd, és értelemszerűen a rászorulók vállalnak ilyen anyagi terhet, anélkül hogy tudnák, képesek lesznek finanszírozni azt. A hitelvállalás, a válságos gazdasági helyzetben lévő országok Magyarországra is jellemző alapvető problémáját, a nagy arányú eladósodottságot erősítheti, akármilyen kedvező feltételeket is szab meg az állam a törlesztésre. A hitel e kivételes formájában az éremnek másik oldala is van: a Diákhitel 2 a kiemelt kamattámogatás miatt már jelen formájában is növeli az államadósságot, évi több tízmilliárddal megterheli a költségvetést, és hosszú távon determinálja a költségvetési tervezést is. A Diákhitel első verziójához képest a nemfizetési hajlandóság növekedésével is számolni lehet, mivel a hitelállomány itt jóval nagyobbra rúghat.
Az, hogy Orbán – beszéde szerint – a ponthatárok, vagyis a jelentkezések száma alapján határozná meg a jövőben indítandó, támogatandó képzéseket, megint csak egy téves út lenne. Eleve azért, mert az idei jelentkezések nem feltétlenül a diákok preferenciáit tükrözik, sokkal inkább a pánikot, amit a Hoffmann Rózsa és csapata röviddel a jelentkezési lapok beadásának határideje előtt keltett. A jogász-, közgazdász-, bölcsészképzés keretszámainak megkurtítása után valószínűleg rengeteg olyan diák volt, aki bár ilyen pályára készült, magas pontszámban nem bízva a több támogatást kapó reál tárgyak felé fordult. Ilyen módon az említett szakok Orbán Viktor logikája mentén még kevesebb pénz kaphatnak, itt kis ködösítés után valójában a kormány eredeti terve valósul meg: a humán irány szorulhat még inkább vissza. A különböző szakok jelentkezési arányszámára vonatkozó pontos adatok cikkünk megjelenéséig nem kerültek nyilvánosságra.
A magyar felsőoktatási rendszer
átrendezésére elsősorban minőségi és gazdasági okokból van szükség, de hogy bizonyos szakok teljes megszüntetése indokolt lenne, az szinte kizárt. Kétséges, különösen mert nem vagyunk biztosak benne, hogy a témán dolgozó szakemberek pontosan meg tudják ítélni ma, milyen munkaerőre lesz szükség négy év múlva. Na meg hát hol marad a sokszor hangoztatott tehetséggondozás fontossága? Ha a kormány szándéka szerint megsokszorozódna a természettudományos területeken végzők száma, az iskolarendszer szívhatná majd fel a végzőket, de a pedagógusi életpálya-modell elkészítésének tolódása ezt is negatívan érinti. Nem is beszélve arról, hogy szeptembertől az iskolák állami kézbe kerülnek, melynek hatásairól valószínűleg Hoffmann Rózsának sincs tiszta képe. Persze ha az oktatáspolitika szakértői művelői a július elején bejelentetthez hasonló eszközökhöz folyamodnak a későbbiekben is, vagyis jelentősen támogatják a pályakezdők elhelyezkedését, azzal könnyedén leplezhetik majd mellényúlásaikat: ha a munkahelyteremtés a munkáltatónak pénzt jelent, munkahelyet fog teremteni ott is, ahol nincs.
És egyébként is, miért olyan sürgős az ügy, hogy már a szerdai kormányülésen napirendre tűzzék? Kis Norbert korábban még arról beszélt, hogy a 2013-as keretszámok kialakítására a nyári konzultáció lezárultával, ősszel kerülhet sor. Orbán megint csak a néppel látszatkonzultálna, a szakemberekkel nem?
„A papír ma nem ér semmit”
Orbán Viktor kedden a diploma elértéktelenedéséről is beszélt. A papír ma tényleg nem ér semmit, és itt visszautalnánk arra, hogy a magyar felsőoktatás komoly minőségi problémákkal küzd a felvételi rendszertől kezdve az oktatás minőségén át egészen az okirat átadásáig. A papír azonban azért sem ér semmit, mert az országban nincs elég munkahely. A diploma ma a küszöb átlépéséhez, és nem az állás megszerzéséhez kell. Magyarországon a lakosság 20 százaléka rendelkezik felsőfokú végzettséggel, és körükben nem jellemző a fél évnél hosszabb ideig tartó munkanélküliség (részben mert aki teheti, külföldön vállal állást). Az EU 21-ek átlaga 27 százalék, míg az OECD-országok között a 25–64 éves korosztály 30 százalékának van diplomája. A kitűzött EU-s cél 40 százalék, és a terv szerint a munkaerőpiac ezt is felszívja majd. Van hová fejlődnünk, különösen, hogy hazánkban még így is az alacsony képzettségűek között a legmagasabb a munkanélküliség aránya.
Ha a kedden kijelölt úton halad, a magyar felsőoktatási rendszer racionalizálásának a kormány téves útját választhatja, és ezzel fiatal tehetségek kibontakozását lehetetlenítheti el. A természettudományos tárgyak fokozott támogatása pedig pár év múlva egy egyoldalú munkaerőpiaci-kínálatot eredményezhet, amire egyelőre nem bizonyított az igény. Az általános tendencia, és az ún. röghöz kötés - amiről itt most nem írunk, de egy szerzőnk korábban kifejtette véleményét - mind olyan, hosszú távon is jelentőséggel bíró intézkedések, ami a diplomások számának növekedése ellen, a külföldi tanulmányok és munkavállalás mellett hatnak.
A szakmai szempontok
mellett azt is érdemes megnézni, hogyan néz ki Orbán Viktor fejében a helyzet. A miniszterelnök ugyanis teljesen elképesztő módon „ellenforradalmi kísérleteket” lát a magyar felsőoktatásban. Valahol teljesen elképesztő, hogy az a fiatalember, aki a huszadik század egyik legfontosabb beszédét mondta el azon a bizonyos újratemetésen, huszonhárom év alatt odajutott, hogy az ellenforradalom kifejezést teljes nyugalommal használja azokra, akik nem tetszenek neki. Nyilván ellenforradalmár, aki nem ért egyet Orbán Viktorral. Mi a fene történt huszonhárom év alatt?
Mondhatjuk, hogy a hetedik koporsó pedig a miénk, nem csak a rendszerváltás fekszik ott, hanem a mi elkövetkezendő húsz vagy ki tudja hány évünk is. Ott bizony. Egy szemfüles Youtube-felhasználó más formában is megfogalmazta dolgot, álljon ez itt okulásunkra. Ezt a szellemet idézi fel és hozza vissza Orbán Viktor: