Bort inni szabad, ugyanis Jézus is ivott (sőt termelt) bort – érvelnek. A nemzetietlenség nyugodtan belefér művelői szerint, amennyiben van hozzá mérvadó szerepmodell. Hát hisz Ady Endre! Hát nézzük meg, mekkora fityiszt mutatott a nemzetnek Ady Endre! Milyen hazafiatlan, magyargyűlölő is volt ő, aztán mégis, mégis szentünkként tiszteljük korunkban. Ami pedig a hazafiatlanságot, magyargyűlöletet igazolja akár. Amelyikünk hazaárulást hányna szemére valamely ballib harciteknősnek, az előtte állítsa az óriástükör elé a Nagy Nemzeti Karaktert, és lássa meg benne a liberális Ady Endrét.
Valóban, Ady jobboldali prominenseken élcelődő prózája – mely olykor nem is politikai meggyőződéséből, hanem személyi unszimpátiájából fakadt – a szerzőt a liberális-antiliberális dichotómia előbbi oldalára sorolja. Ősmagyar ikonunk viszolygó lekezeléssel illette a konzervativizmus nehéz elméit. Egyúttal elutasította a felekezeti/származási diszkriminációt, lelkiismeretesen kiállt a méltatlanul kiszorítandó kálvinistákért, zsidókért.
Íme nem az ember – csupán egyik arca a költőnek. Petőfi Sándor egyszerre volt prekommunista és pronacionalista, a József Attila-képet is szuggesztíven kell domborítani ahhoz, hogy csakis a munkásosztály gyermeke rajzolódjon ki benne.
Ady Endre identitásáról először is beszéljen a legkézenfekvőbb, nevezetesen a Vallomás a patriotizmusról, a világháború előestéjéről. „Én a jöhető veszedelemkor arra gondolnék, hogy a magyarság szükség és érték az emberiség s az emberiség csillagokhoz vezető útja számára.” (Szabadgondolat, 1913. október) A Nagyváradi Naplóban leszögezi többek között, hogy ő ugyan nem kozmopolita. (A szépnek sorsa, 1903. február 27.) És mi baja a klerikalizmussal? „Ellenben a magyar klerikalizmus hazafias gerjedelemben szidja a nemzetiségeket, suttyomban pedig trafikál velük s lázítja őket.” (Tanulság, Nagyváradi Napló, 1901. december 21.)
Ond vezér unokája rengeteget foglalkozott a románkérdéssel, érintett lévén, tudniillik a mai Románia területén született és ténykedett. Őt, aki fontos ügyekben félvállról, nyeglén tudott gúnyolódni, tárcázni, figyelemreméltóan frusztrálta a kisebbségi etnicizmus. Határozottan jobbról támadta az általa több ízben megvetett Széll Kálmánt Hazafiatlan oláh főpapok (!) című cikkében.
„A szász szemtelenkedések nap nap után ismétlődnek. A tót pánszlávok mesterkedése kezd komolyabbá lenni… Legutóbb sokat írtak a lapok a muraközi fiatal horvát papok izgatásairól is. … Maguk a magyar kormány által zsíros állásba jutott főpapok közül is nem egy van az oláh nép bujtogatói, a magyar állameszme ellenségei közt. S mit csinál a kormány? Eltűri például, hogy a magyarcsékei kerületben a kerület szabadelvű pártja hivatalos jelölt gyanánt támogasson egy tizenhárom próbás dákorománt. Eltűri, hogy azt a néhány hazafias román lelkészt, kik nem vesznek részt a dákoromán komédiában, felettes egyházi hatósága valósággal üldözze, s úgyszólván erőszakkal nevelje bele a hazaáruló oláh agitátorok táborába.”
Jól látjuk. Az állam ellenségeinek, hazaárulóknak titulálja az oláhoknak nevezett románság ezen részét. Igen, egy kettővel ezelőtti évszázadban, de mit számít ez, mikor a liberálisok előhantolják, és testét pajzs gyanánt tartják maguk elé. És ez még keveset árul el Ady Endre multikulturalizmusáról.
Eddig nem épp egy trianonista állásfoglalás, nemde? Nem tesz említést arról, hogy az oláhoknak járna Erdély. Nem arról tesz említést. Kifejezetten a magyar állam egységéért aggódik.
Tovább megy indulatban, olyannyira, hogy ötlete már-már a kuruc.info készlettárát idézi. Azt mondja:
„Készséggel szolgálhatnánk nevekkel is.”
Húh, de bosszús valaki! Gondolom, lakcímmel, telefonszámmal is, Endre. Ez ám a liberálispukkasztás! Majd úgy folytatja, ahogy elkezdte, azaz a magyar kormányt nógatja a román lázongás lehűtésére:
„Egymás után jönnek a panaszok azokról a hazafiatlan oláh főpapokról, kik írtóháborút indítottak egyházmegyéjük magyar érzelmű papsága ellen. … És a magyar kormány nyugodtan tűri mindezt. Nem látunk semmi intézkedést a dákoromán főpapok üzelmei ellen.” (Debreczen, 1899. július 24.)
Arra jutottam, kész szerencse, hogy a mostani Magyarország lelkét nem románkérdés nyomja. Ady Endre bizonnyal minduntalan hivatkozási alap lenne. Tán már a (liberális) tantervből is kikerült volna.
No nem azért, mert Ady Endrét amúgy romángyűlölet jellemezte (1913-ban ilyen kijelentésre ragadtatta magát: „Ismeretes, majdnem fanatikus románbarát vagyok…”, és többször hangsúlyozta fene nagy nemzetiségszeretetét). Kizárólag a románság szeparatista részével akadt gondja. Hogy a származást mennyire helyén kezelte, arról ékes tanúbizonyság Száz bújdosó család című fájdalmas élménybeszámolója. Ebben, 1900-ban megsejtette a 20. század első felének másik magyar tragédiáját, a holokausztot. Történt, hogy ártatlanul száműzött, vonatra pakolt román zsidó hazafiakat látott gyászos búcsút venni. „Olyiknak kezében volt a katonakönyve is. Oláhország így fizeti ki a katonáit…” – bírál az író. (Szabadság, 1900. július 4.)
Két dolog zaklatta föl Adyt: Trianon és a holokauszt előszele (Hétről hétre). Hátha az Isten akarta, hogy pont ne élje meg egyiket se.
„Berlinben például két heves vérű német ifjonc majd holtra vert egy jámbor kínait, akinek egyéb vétke nem volt a copfjánál. … Igaz, hogy a civilizáció áldozatokat is kíván. A hatszázharminc és még néhány ezer zsidótól például azt a csekélységet kívánja, hogy pusztuljanak el nyomorultul, éhen… … Én nem látok különbséget a barbár Románia és a civilizált Nyugat között…” (Szabadság, 1900. július 29.)
A Se treasca cím alatt figyelmeztet Trianon veszélyére és közeledtére. Ez kötelező olvasmány. Apropóját az adta, hogy a románok nekiálltak átnevezgetni a magyar településeket, ami természetesen szerfelett ingerelte a kelet-magyarországi patriótát. „Az erdélyi foglalók.” „Egészen a Tiszáig talán.” „Lesnek reánk egyforma dühvel gonoszak és botorak...” (Budapesti Napló, 1905. május 24.)
1902 elején megköszöni a románoknak, hogy „kifogástalan magyarságú, derék székely embert tettek meg vigalmuk védnökévé”, ugyanott magyarfalónak és hazaárulónak bélyegzi Chilba román járásbírót. (Egy vezércikk, Nagyváradi Napló, 1902. január 14.)
Később az elpuhult Debrecenbe lábát betett románosodáson kesereg: „Debrecen csak masszájával nyom a magyarság mérlegén. Magyarsága hódításra, haladásra, kultúrára nem igen hajlik. Bánkon s Halápon túl … Hosszúpályiban, Létán, Bökönyben, Acsádon oláh templomok harangjai kongnak s vannak még szomorúbb momentumok is. A debreceni telekkönyvek elárulják, hogy néhány év óta az erdélyi román pénzintézetek pénze tódul Debrecenbe s Debrecen felé.” (A magyar városok, Nagyváradi Napló, 1902. augusztus 1.)
Nagyváradot is magyarosítaná: „Itt könyvtár kell, román tengerben magyar könyvtár…” (Pálfi Antal, Nagyváradi Napló, 1902. november 30.)
Legszívesebben az egész országot magyarosítaná: „Ha e sorok írója tót fiskális, vagy oláh pópa volna, de olyan szabad agyvelejű, amilyennek most véli magát – akkor is azt mondaná, hogy ennek az országnak muszáj teljesen magyarrá válnia, hogy tovább élhessen, hogy gazdag és kultúrország legyen. … Itt magyarosítani kell! A magyar fajta szorgalmas és türelmes. A szorgalom és türelem hát magyar erény. … Ez a fajta haladásra, gazdagodásra, szabad gondolkozásra, kultúrára termett. De most tehetetlen. Megkötik a kezét Róma, a feudális főnemesség s a nagyon éretlen, de nagyon izgága nemzetiségek.” (Magyarság, Nagyváradi Napló, 1903. január 10.)
Minden kultúra egyenrangú? Az Egy premierben aláhúzza a magyarság kultúrfölényét. „A magyar társadalom egyre ügyeljen: tartsa meg az elvitázhatlan, fölényes vezetést a kultúrában. A románság pedig ne felejtse el, hogy ezen a földön csak magyar politika lehetséges, csak ez nacionális, csak ez helyes még utilitárius szempontból is.” (Nagyváradi Napló, 1903. március 4.)
Beigazolódott: rosszabb a magyaroknak Romániában, mint a románoknak Magyarországon. „Beszéljünk-e a Romániába olvasztandó magyarságról, melynek, ha lehet, rosszabb, embertelenebb s főképpen otthontalanabb sorsa volna a mai erdélyi románokénál?” (S ha Erdélyt elveszik?, HSz, 1912. november-december)
Végül, a háború derekán nyomatékosítja álláspontját. „Erdélyt akarjuk, tartjuk, s meg is fogjuk őrizni. Az oláh mumus nem mumus, s eszembe jut egy román fiskális, aki azt mondta: Isten ments, hogy Budapest helyett Bukarestbe kelljen mennem főtárgyalásra.” (Az oláh mumus, Ny, 1915. augusztus 16.)
Mindannyiunk Adyja tehát előszeretettel alkalmazta a jelenkori jobboldal kárhoztatott retorikáját: hazafiatlannak, nemzetidegennek, hazaárulónak, magyartalannak minősítette a nem eléggé magyar elköteleződésű egyéneket – az igazságérzet, az önérzet erre késztette, még ha eközben edzette is a toleranciát.
„Különben is, ha minden sötétségben tartott, civilizálatlan, magyar- és kultúra-ellenes elemet ki akarnánk innen zsuppoltatni, nagyon kevés dolga maradna a következő népszámlálásnak.” (Naftali – Naftália, Budapesti Napló, 1905. március 8.)
Mellesleg azt se könnyű elképzelni, hogy egy baloldali-liberális oly lelkesedéssel dicsőítse a nemzeti színjátszást, mint ő tette például a Debreczeni Reggeli Ujságban. (Debrecen örömünnepe, 1898. november 27.)
Szegény, nemzeti érzület nélkül tengődő, baloldal. Illetve szegény Ady Endre. Ha ismernék egymást… legfeljebb egyoldalú lehetne elismerésük. Mivel az igazság úgy szól, hogy Ady Endre mindössze a vallási/faji kirekesztéshez és a feudalisztikus szabadságjog-korlátozáshoz képest liberális. A balliberalizmus szelleme, az „idegen szép”, a „Magyarország mindenkié” vagy a „szurkolj az ellenfélnek” gondolata évszázados távolságra áll tőle.