Itt is megtalálsz minket.

HTML

Mi ez itt?

Nem vagyunk múlt nélkül. 2008-2009-ben papírlapot adtunk ki Győrben, most pedig felköltöztünk az internetre, mert még maradt bennünk mondanivaló. Minden hozzászólásnak örülünk, a posztok szerzőik álláspontját tükrözik, nem a kollektíváét.

Papírlapot? Tényleg?

Tetszik?

Erről beszélünk

A nemzeti anarchizmusról

2013.01.22. 11:20 | Írta: Ágoston Dániel

evola.jpgVélhetően már akadnak olyanok a szemfülesebb Olvasók között, akik hallottak a nemzeti anarchizmusról; akár egy beszélgetés során, akár leírva, említés szintjén, akár amolyan újra felfedezett öndefiníció formájában. E fogalom azonban még mindig egy tisztázatlan, a legtöbb esetben sajátos, s a látszólag ellentétes ideológiák amolyan „jobb híján” megnevezett párosítását jelöli, nem pedig a nemzeti anarchizmus létező, Magyarországon is fellelhető gondolatiskoláját.

Persze figyelembe véve a magyarországi (de talán az általános nyugati) bipolaritást az ideológiák mezején, illetve a sok esetben önhibán kívül adódó szellemi kötöttségeket, nem csoda, ha az esetek többségében teljes komolytalansággal vagy erős szkepszissel fogadják, ha valahol elhangzik a nemzeti anarchizmus fogalma. Annál is inkább, hiszen a szóösszetétel látszólag egymást kizáró, egyesek szerint egymással ellentétes fogalmakból tevődik össze, s ekképpen mind a jobboldal, mind a baloldal ab start blaszfémiaként tekint e gondolatiskolára. Ebből fakadóan a jobboldal  jó esetben  eretnekként tekint a nemzeti anarchizmusra, amely az ellenséggel szimpatizál, a baloldal számára pedig egy szélsőjobboldali ideológia, amelyet azért hoztak létre, hogy lejárathassák az anarchizmus fő és valódi irányvonalát.

Csodálkozni ezen természetesen nem szükséges, hiszen egy világszinten is igen szűk, mondhatni szubkulturális ideológiáról van szó, amelyet Magyarországon egy, de legoptimistább szemlélettel  és túlzott naivitással  is két kézen összeszámolható ember vall magáénak úgy, hogy tisztában is van a nemzeti anarchizmus fogalmával.

A tévhitek és félreértések ebből következően maguktól értetődőek, amelyeket tovább erősítenek a félinformációkból levont következtetések és a félreértésekből fakadó publikációk. Ám jobb későn, mint soha alapon, a rendelkezésre álló keretek között igyekszem az alábbiakban vázolni a nemzeti anarchizmus történetét és alapelveit, dióhéjban.

A nemzeti anarchizmus (vagy anarcho-nacionalizmus) a ’90-es években alakult ki, mint afféle „harmadik út”, amely egyszerre szintetizálta az anarchizmust, illetve a nacionalizmust és a szeparatizmus elvét. Intellektuális gyökereit Julius Evolától meríti, illetve a neo-spengleriánus Francis Parker Yockey-től. De befolyással volt rá Pierre-Joseph Proudhon eszmerendszere, valamint Bakunyin, Krotopkin, Lev Tolsztoj, Murray Bookchin, Gabriele D'Annunzio és Giovanni Gentile is. Magát a kifejezést pedig Troy Southgate, Peter Töpfer és Hans Cany alkották meg az azóta már feloszlott Nemzeti Forradalmi Párt (National Revolutionary Faction) ideológiájának részeként.

A nemzeti anarchizmus története azonban egészen az 1920-as évekig nyúlik vissza, amikor is Helmut Franke német író kapcsolatba került a Konzervatív Forradalmi Mozgalommal, ami jelentősen meghatározta a személyes politikai nézeteit és elegyíteni kezdte az anarchia és a nacionalizmus ideológiáit, azonban akkor nem alkotott még belőlük külön ideológiai irányvonalat. Így a ma ismert elnevezés a francia nemzeti anarchistától, Hans Canytől származik, aki a korai 1990-es években kezdte el használni a nemzeti anarchizmus kifejezést, a nemzeti liberalizmus és az anarcho-identitás fogalmaival együtt.

Körülbelül ezzel egy időben egy politika-stratégiai nézeteltérés miatt Richard Hunt (zöld-anarchista aktivista, akit széles körben kritizálták az anarchista közösségeken belül a nacionalizmus iránti rokonszenvéért) elhagyta a Green Anarchist nevű újság szerkesztői gárdáját és megalakította saját folyóiratát, az Alternative Greent. Az Alternative Green hitvallásának megfelelően a politikai paletta minden részéről közölt híreket, így a Green Anarchist megmaradt stábja folyamatosan azzal vádolta Huntot, hogy fasiszta, míg a baloldali író/aktivista Stewart Home mind az Alternative Greent, mind a Green Anarchistet öko-fasizmussal vádolta.

Az 1990-es évek közepén Troy Southgate, a Brit Nemzeti Front (BNF) és a Nemzeti Harmadik Út korábbi tagja elkezdett Hunt zöld-anarchizmusa felé nyitni, és azt egyfajta nemzetiségi szeparatizmussal keverni (amit Hunt egyébként nem támogatott), hogy megteremtse a nemzeti anarchizmus egy új formáját. 1998-ban Southgate megalapította az National Revolutionary Factiont, és megkezdte ténykedését mint annak titkára. Egy ideig ő is az Alternative Green szerkesztői tagja volt, ám később megtagadta a forradalmi csoport koncepcióját és 2003-ban az NRF feloszlott. Ezt követően Southgate és néhány NRF-tag kapcsolatba került az angliai központú ellenkulturális fórummal, a Cercle de la Rose Noire-ral, amelynek Southgate később az elnöke lett. Southgate mindemellett a brit új jobboldali csoport szervezőjeként is ténykedik, amelyet a francia Nouvelle Droite (Új Jobboldal) inspirál, hovatovább a jelenleg ismert nemzeti anarchizmus ez utóbbi egyfajta „vadhajtásaként” definiálható.

Felmerül a kérdés, hogy vajon miért és milyen értelemben vonatkoztatja magára az anarchista jelzőt egy jobboldali, s egyáltalán mit érthet ez alatt, lévén az anarchizmus politikai irányzatát jobbára a baloldallal szokták összekötni – illetve a terrorizmussal. Eszmetörténetileg azonban ez a képlet korántsem ilyen egyszerű.

Egyfelől történeti tapasztalataink sem sugallják azt, hogy a hatalom mindig erényesen viselkedik. A példáktól e helyütt azonban eltekintenék, lévén bármelyik mostani vagy korábbi hatalom előcitálható példaként; jobb és rosszabb hatalmak egyaránt. Amit a nemzeti anarchizmus hangsúlyoz a központi és központosított államhatalommal szemben, az a tekintélyek pluralitása: egyház, faluközösség, iskola, család stb. Minél több autoritás van, annál jobb, hiszen a szabadságot is ezek biztosítják. A szabadságot pedig elsősorban – a 20. század után – a központi hatalomtól való szabadságként értelmezzük. Ergo, míg az autoritások, illetve a szabadság kis körei megvédik az egyént, a totális államhatalom gyengíti ezen autoritásokat és elveszi az egyén szabadságát.

A felvilágosodás folyamata pedig épp ezt hajtotta végre. Fintoroghatnak ugyan a modern és európai értelemben vett liberálisok, ám az az ötlet, hogy az egyének egyetlen autoritásnak engedelmeskedjenek, mégiscsak az övék volt, hiszen a vallások és a kritika nélkül elfogadott dogmák rabságából csakis egy erős, központi hatalom ragadhatta ki őket. Épp ezért egyes jobboldali szerzők egyszerre voltak antimodernisták és anarchisták: a kis közösségek autoritását és autonómiáját követelték vissza a nagy és beavatkozó államtól. Sőt, ezért is tesznek sokan különbséget a hatalom és a tekintély között.

Azonban a nemzeti anarchizmus elutasítja a modern értelemben vett (neo)liberalizmust, mint a nemzeti és a kulturális identitás hanyatlásának egyik fő okát, egyúttal elutasítja a nemzetiszocializmust és a kommunizmust is, mint merev és totalitárius államhatalmi rendszereket. Ugyanakkor sok nemzeti anarchista nem zárkózik el a fasizmustól, tekintve, hogy a kezdeti időkben Mussolini maga is anarchista volt, amely nézetrendszer akarva-akaratlanul is része lett az általa alapított fasizmusnak. S ahogy Pier Paolo Pasolini fogalmazott a Herceg által a Salò, avagy Szodoma 120 napja című filmben: „Noi fascisti siamo i soli veri anarchici”, vagyis „Mi fasiszták vagyunk az igazi anarchisták”. Mussolini pedig a következőképpen definiálta a fasizmust: „A fasiszták nem republikánusok, nem szocialisták, nem demokraták és nem konzervatívok vagy nacionalisták. A fasizmus a tagadásoknak és az igenléseknek egy új szintézisét jelenti.” S noha mindez jelentősen eltér az általános és újabb értelemben vett fasizmustól, a baloldali anarchistákat ez általában nem érdekli különösebben.

A nemzeti anarchisták tehát a fő problémát a túlzott hatalomban vélik felfedezni, és teljesen logikus módon elnyomónak tekintik a kapitalizmust és a globalizmust egyaránt. Éppen ezért a nemzeti identitás mentén szerveződő törekvéseket támogatják, egy olyan decentralizált rendet preferálva, amelyben a hasonló gondolkodású emberek önkéntesen alapítják meg és tartják fenn jól beazonosítható közösségeiket.

Nem titok, hogy a nemzeti anarchizmus az anarchizmus legfőbb vonásaiban osztozik, de leginkább annak életszemléletében, szabad szelleműségében (nem szabadelvűségében!) és abban, hogy megpróbálja újrarendezni az emberi kapcsolatokat, és a társadalmi struktúrákat. Eltér azonban abban, hogy a totalizálódó hatalom és a kapitalizmus struktúráit nem az ad hoc szerveződő közösségekkel kívánja helyettesíteni, hanem egy tekintélyen és nem központi hierarchián alapuló döntéshozatallal, amely a kizárólag a közösségek javát szolgálja. Southgate úgy fogalmaz, hogy „hiszünk a politikai és a gazdasági decentralizációban. Más szóval egy pozitív és lefelé irányuló trendet szeretnénk megvalósítani, ahol az olyan bürokratikus intézmények, mint az ENSZ, a NATO, az EU és a Világbank, illetve az olyan államok politikája, mint Anglia, az USA, Franciaország, Izrael és Németország gyökerestül megsemmisülnek, helyükre pedig autonóm közösségek, ha úgy tetszik: egymástól független nemzetállamok lépnek.” Ugyanakkor a nemzeti anarchisták azt is tudomásul veszik, hogy állam nélkül nincs anarchia, a teljes anarchia pedig egy utópia, amely figyelmen kívül hagyja az emberi tényezőt, pontosabban annak természetes viselkedését és szellemi hiányosságait.

Mindemellett a nemzeti anarchizmus támogatja az úgynevezett nemzeti szeparatizmust is, ám nem a fajgyűlölet vagy a faji felsőbbrendűség, hanem tisztán a nemzeti és kulturális autonómia mentén. A nemzeti anarchisták – Southgate-et is beleértve – hiszik, hogy a kulturális keveredés, illetve az egyes etnikumok elnyomása és erőszakos asszimilációja tönkreteszi az emberiség számára nélkülözhetetlen kulturális sokféleséget, amiknek keveredése elpusztítja az egyes, vagy az összes abban részt vevő kultúrát. Továbbá fenntartják, hogy ez a nemzeti szeparatizmus megállítja a fajgyűlöletet azáltal, hogy engedi a veleszületett kultúrák és a különbözőségek továbbélését. Ahogy Troy Southgate fogalmazott: „Számunkra a ’nemzet’ fogalma nem csupán egy területhez kötődő, határokkal rendelkező államot jelent, hanem faji, nemzeti identitást is, amely minden ember természetes önazonossága (...) Mindannyian a saját közösségünket keressük, amiben élni szeretnénk, mégpedig a saját elveink szerint.” Ugyanakkor mélyen elítélik az önkényes és erőszakos szeparatizmust (helyesebben sovinizmust vagy erőszakos asszimilációt), amint azt például Izrael teszi az őslakos palesztinokkal vagy Kína az ujgurokkal és Tibettel szemben.

Épp ezért lehetséges az, hogy míg sok nyugati szélsőjobboldali mozgalom elítéli és ellenségének tekinti a nemzeti anarchizmust, (mivel ez utóbbi markánsan anticionista nézeteit a nyugati baloldali anarchistákkal rokonítják), addig Közép- és Kelet-Európában éppen az anticionista szélsőjobboldallal rokonítják a baloldaliak.

Természetesen a nemzeti anarchizmus is, akárcsak a legtöbb ideológia, jóformán országonként integrálódott az adott közegbe. Olaszországban például sokkal erősebb a fasizmushoz való kötődése, s elsősorban a CasaPound Italia köré szerveződik, míg Spanyolországban inkább az újbaloldali anarchistákhoz húznak. Épp ezért országonként változik az is, hogy milyen szigorúan tartják magukat az egyes országok nemzeti anarchistái a nemzeti anarchizmus ideológiájához, s mennyiben keverik azt más ideológiákkal, esetleg mennyiben integrálják azt más ideológiákba. Akadnak, akik valóban meg kívánják valósítani a nemzeti anarchizmust, mások azonban egyfajta irányelvként s egy újfajta szellemi-ideológiai szintézisként tekintenek rá.

Nincs ez másképp Magyarországon sem, ahol a nemzeti anarchizmus (nem meglepő módon) egy szinte teljesen ismeretlen vagy csupán alig ismert ideológia. Ha pedig mégis elhangzik valahol, leginkább a jobboldalon uralkodó ideológiai káosz általános megnevezéseként használják, jobb esetben pedig valami boldog őrült sajátos önmeghatározásaként lehet vele találkozni. A nemzeti anarchizmus azonban egyáltalán nincs múlt nélkül hazánkban. Legfőbb felülete, amely deklaráltan nemzeti anarchista szellemben íródott, a Rózsa-Flores Eduardo és e sorok írója által alapított Ellenkultúra.info weboldal volt, amely az Alternative Greenhez hasonló szinkretista módon közölt írásokat – Magyarországon elsőként. Marginális mivoltja és a blog megszűnése ellenére az eszme képviselői igyekeznek minél inkább továbbvinni és ápolni az ideológia hagyományát. Képviselői több, elsőre egymásnak ellentmondó, de egymást ki nem záró nézetrendszert elegyítenek, így például az újfasizmus, a nemzeti liberalizmus, az anarchizmus, az ökopolitika és a guevarizmus bizonyos elemeit. Előbbi kettőt mint reális rendszerekként értelmezik, melyekbe szükségesnek és hasznosnak tartják belefoglalni az utóbbi három szabad szelleműségét, kulturálisan nyitott életérzését, tudatosságát és zsigeri idealizmusát.

Ily módon – de egyúttal nem cáfolva a fent megfogalmazottakat – ez a fajta anarchizmus nem elsősorban politikai ideológia vagy utópisztikus reformprogram, mint inkább egy életviteli és életszemléleti vademecum – nem mellesleg pedig egyfajta szofisztikált provokáció mindkét oldal irányába.

A cikk a szerző saját blogján 2012 júliusában megjelent írás átdolgozott változata.

5 komment

Címkék: nemzeti anarchizmus

A bejegyzés trackback címe:

https://alternativa.blog.hu/api/trackback/id/tr824971649

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Veridicus2012 2013.01.22. 21:10:33

Szép hosszú elmélkedés, kár, hogy inkoherens szemléletre épül. Különösen Evola nem illik a képbe. Ő a tekintély, a szakrális legitimációjú autoritás, a hierarchia embere volt. Ez fogalmilag ellentmond mindannak, amit az anarchia - akár a legjobb indulattal - jelent. Persze lehet teljesen mást érteni anarchia alatt, mint amit az jelent, csak akkor az nem anarchia, ezért így nevezni a létező zűrzavar négyzetre emelése. Ennyit teoretikus szemszögből.
A gyakorlati magyar életérdekek felől nézve a dolgokat: a magyarság elemi érdeke az állam vasakaratú újjáépítése, az állami hatalom megkérőjelezhetetlen szuverenitásának helyreállítása, a társadalom újjászervezése, amihez valóságos autoritás és valóságos akarat kell. Ezt az elsőrendű nemzeti érdeket alapjaiban ássa alá mindenféle anarchia.

Veridicus2012 2013.01.22. 21:12:12

Bármiféle forradalmi utópia káros, mert szervetlenít, pusztít, gyökértelenné tesz. Elvi és gyakorlati alapon szembe kell helyezkedni minden effélével.

MMD 2013.01.22. 22:48:06

Összetett jelenség ez a nemzeti anarchizmus. A decentralista elképzelések miatt, nem is anarchistának, inkább radikális szubszidiaritás-pártinak nevezném.

Veridicus2012 2013.01.22. 23:34:51

Fontos írása ez Evolának. Igaza van abban, hogy az általa - amúgy egymással nyilvánvalóan összebékíthetetlen ellentétben álló két szóból megalkotott kifejezéssel - jobboldali anarchistának nevezett szubkultúra magasabb rendű, mint a dagonyázó csőcselék. Ezzel én is egyetértek. De Evola sem idealizálja ezt az embercsoportot. Ezt írja: "A következő lépés, a következő feladat az lenne, hogy túllépjünk a pusztán intellektuális síkon, „organikussᔠtéve az eszmék adott együttesét úgy, hogy ez egy alapvető egzisztenciális irányulást határozzon meg, és ezzel együtt elidegeníthetetlen, összerombolhatatlan biztonságérzetet ébresszen."

Az is kiderül ebből az értekezéséből, hogy ebben az összefüggésben nem azt érti anarchizmuson, mint amit ez jelent, és amit elég világosan körülhatároltak olyan anarchista teoretikusok, mint Bakunyin, Kropotkin vagy éppenséggel Schmitt Jenő. Az evolai értelemben vett jobboldali anarchista valójában olyasvalaki, aki ösztönösen érzi, hogy a korszellem beteg, és szembemegy ezzel, jó esetben intellektuális igazodási pontokat keresve. Az anarchista jelző az ösztönösségből következik, a pozitív fejlődési út, vagy inkább a szellemi érés pedig - amennyiben bekövetkezik - pontosan azt eredményezi, hogy az ösztönösséget levetkőzve tudatosan cselekvő emberré válik, vagyis már nem lesz anarchista attitűdű ember. A magam részéről hiszek az ember változási képességében, hiszen a folyamatos tanulás, tapasztalás nyomán legitim módon felülbírálható a korábbi tévelygés, illetve az útkeresők megtalálhatják a helyes utat. Nincs ezzel semmi baj, ugyanakkor nagyon határozottan meg kell különböztetni a tradíciókra, a tekintélyre, az autoritásra, a hatalmi szuverenitásra, a hierarchiára épülő szerves társadalmat, illetve ennek híveit a türelmetlen rendetlenségtől és annak képviselőitől. Elfogadom, hogy a forradalmi felforgatásra ellenforradalmi megtorlás kell legyen a válasz, de azután vissza kell állni a forradalom nélküliségbe. A hivatkozott forradalmi szerveződés puszta elnevezése is mély ellenszenvet vált ki belőlem.
Ez a bajom - utalva a blog egy másik bejegyzésére (és nem posztjára, lehetőleg irtsuk az efféle ostoba kifejezéseket!) - a manapság zajló úgynevezett diákmegmozdulásokkal is. Ezeknek is van néhány fontos politikai igazságuk, de ezek hosszabb távú, mélyebb társadalmi összefüggéseit már nemigen tudnák felvázolni a harsány hídfoglalók, arra nézve pedig végképp nincs elképzelésük, miként is kellene-lehetne okosan megváltoztatni a fenntarthatatlan rendszert. Így aztán bölcs nyomásgyakorlás, erőfelmutatás helyett izgága nyikhajkodásnak vagyunk tanúi, amit a legkevésbé sem legitimál vagy tesz rokonszenvessé az, hogy az aktuális magyar kormány látványos bombagólt lőtt a saját kapujába.
Ugyanez az álláspontom az úgynevezett nemzeti (vagy akármilyen jelzővel ellátott) anarchizmussal kapcsolatban. Attól, hogy az utcákon hömpölygő agy nélküli zombi-fiataloknál lényegesen izgalmasabb intellektuálisan egy ilyen irányban tájékozódó fiatal (vagy nem fiatal, tökmindegy), attól még nem tölt el lelkesedéssel a jelenség, épp ellenkezőleg, eggyel több zavaró tényezőt látok így. Persze semmi kifogásom a teoretikus viták ellen, a világ dolgairól elmélkedni szórakoztató szellemi torna, csakhogy az elefántcsonttoronyból még senki sem volt képes valóságos, működő társadalmat szervezni.