Itt is megtalálsz minket.

HTML

Mi ez itt?

Nem vagyunk múlt nélkül. 2008-2009-ben papírlapot adtunk ki Győrben, most pedig felköltöztünk az internetre, mert még maradt bennünk mondanivaló. Minden hozzászólásnak örülünk, a posztok szerzőik álláspontját tükrözik, nem a kollektíváét.

Papírlapot? Tényleg?

Tetszik?

Erről beszélünk

Kiontatik

2013.01.03. 13:05 | Írta: Herizonford

vér.jpgC. egy téli kedd délelőttjén jelentkezett véradásra K. város kórházában. K. városban az Országos Vérellátó Szolgálat nem működtetett állandó véradási pontot, és épp nem volt szervezett véradókampány sem, de C. úgy érezte, rég adott már vért, fel kellene kicsit frissítenie a keringését. 

C. még az előző nap jelezte az irodában, hogy elmenne vért adni, így lehetséges, hogy nem fog másnap időben beérni. Az irodavezető nem örült túlságosan a dolognak, még mondta is, hogy az esetleges távollétet mindenképpen magáncélúként kezeli majd, és addig igazolatlan hiányzásnak fogja tekinteni, amíg C. túlórákban le nem dolgozza. C. talán neheztelt is ezért (elvégre véradásról volt szó, ami pedig mindenhonnan nézve elsősorban karitatív cselekedet), de kénytelen volt elfogadni az irodafőnök feltételeit.

A kórház recepciója reggel kilenc órakor épp üres volt, így C-nek várnia kellett. Mivel az egész folyosón egy kórházi dolgozót sem látott, gondolta, vesz egy kávét a férfimosdó ajtaja mellett álló automatából. A kávét kortyolva egészen gyorsan telt el tíz perc, majd egy kávé nélküli, vontatottabb negyedóra következett. Összesen körülbelül fél óra ment el várakozással, fél tízkor C. megkocogtatta a recepciósfülke üvegét.

A fülke mögötti helyiségből először egy nagy fehér bögre, majd az azt tartó nővér lépett ki, és megkérdezte C-től, hogy mit óhajt. Válaszadás közben C. alig tudta levenni a szemét a nővér bögréjéről, az illat alapján, remek főzött kávé volt benne. A recepciós először láthatóan meglepődött C. szándékain („Vért? Most? Itt nálunk? Minek?”), de végül csak elővett néhány nyomtatványt. „Ezeket töltse ki!” – tolta C. felé a papírokat. C. megköszönte a segítséget, majd az iratcsomót a válla alá kapva leült a recepcióval szemközti padra a szakrendelésekre érkező betegek közé. Csak miután mind a három űrlapot átolvasta, jutott eszébe, hogy nincsen nála toll. „Elnézést … őőő … bocsánat … nem kérhetnék véletlenül egy tollat? … Persze csak kölcsönvenném.” dadogta a recepciósnak (ő maga sem értette, miért érzi, hogy bocsánatot kell kérnie), majd sután mosolyogva és az űrlapokat magasba emelve hozzátette: „Az űrlapok … tudja.”

A nővér alig észrevehetően elfintorodott, majd belülről megkocogtatta a fülke üvegét rámutatva a tapadókoronggal és műanyaghuzallal az üveghez rögzített tollra. „Áhá!” – C. rámosolygott volna a nővérre, de az addigra már elfordult. A következő probléma az volt, hogy a toll közelébe semmilyen írópárkányt nem applikáltak, így C. kénytelen volt az űrlapokat a recepciósfülke üvegéhez nyomva kitölteni. Kicsit szégyellte is magát később az írásának külalakja miatt. Persze nem maga a külalak számított, hanem hogy ideális körülmények között sokkal szebben is ki tudta volna tölteni a papírokat. Egyszerűen tudta, hogy a nővérnek szemet szúr majd a betűk esetlensége, de nem fogja szóvá tenni a dolgot. Miért is tenné? Úgy megkönnyítené a védekezést C. számára. Ha viszont a nővér nem jegyzi meg, úgy C. sem fog tudni beszélni róla, mert hülyén venné ki magát. Ha ő hozná szóba, akkor mentegetőzne.

Az űrlapok kitöltése után C-t a harmadik emeletre irányították, ahol várnia kellett, míg szólítják. A harmadik emelet ugyanúgy nézett ki, ahogyan a földszint, leszámítva, hogy a recepció helyén itt egy defibrillátor állt (Ez is milyen hülyeség, majd pont a folyosón kell defibrillálni valakit, amikor ez eleve egy kórház, a szobák pedig bizonyára tele vannak ugyanilyen defibrillátorokkal.) C. néhány perccel dél után hallotta, ahogyan a nevét kiáltják.
A kezelőben C-t egy középkorú doktornő és egy fiatal nővér várta. Az előzetes tesztek és a vércsoportvizsgálat elvégzése viszonylag gyorsan ment, C. egykettőre a székben találta magát, a nővér a vérnek szánt tasakot és a tűt készítette elő, a doktornő pedig érdektelen apróságokról beszélt C-nek. Egy másik alkalommal, egy másik szituációban C. talán azt hitte volna, hogy a doktornő flörtöl vele.

„Akkor beszúrom” – hallatszott a nővér hangja, aztán csönd. Valami nincs rendben - villant át C. agyán, így lepillantott a karjából kiálló tűre. Addigra már a doktornő is a nővér vállára tett kézzel nézte ugyanezt. C. karjából ugyanis egyáltalán nem jött vér. „Talán nem találta el az eret.” találgatott a doktornő, de ahogy közelebb hajoltak, világosan látták mindhárman, hogy a tű helyével semmi gond nincsen, pontosan a lüktető érben van. C. már-már kezdte hibásnak érezni magát, azon gondolkodott, mivel magyarázza meg, hogy a keringése így megmakacsolta magát. A doktornő közben megragadta C. karját és lejjebb húzta, de a vér így sem indult meg. „Akkor megnézzük a másik kezet” – jelentette ki a nővér, és ki is húzta a tűt C. bal karjából, majd a szék másik oldalán kezdte meg az előkészületeket egy új tű beszúrásához.

„De … elnézést kérek, de … én a jobb kezemmel írok” – hebegte C., de a nővér nem látszott ettől különösebben meghatódni, ugyanolyan nem_egészen_emberközeli szakértelemmel készítette elő a szükséges eszközöket C. vérének lecsapolására és befogadására. C. nem húzta vissza jobb kezét, de kijelentette, hogy „nem igazán örülne neki, ha a jobb kezéből vennének vért”. A doktornő C. bal karjának tanulmányozásában mélyedt el, de most C. arcára nézett, és megjegyezte, hogy „C. bizonyára elvisel majd egy apró sebet a jobb karján” és hogy „három élet megmentéséért nem nagy ár ez”, de ha C-nek fontosabb, hogy megmenekítse a jobb karját egy „szúnyogcsípésnyi hegtől”, akkor most azonnal elmehet a kezelőből. C. kissé elszégyellte magát, természetesen maradt.

Azonban a három ismeretlen élet megmentésének piros lehetősége a jobb karból sem akart csorogni. „Én ilyet még nem láttam” – mondta a doktornő, és a nővér is egyre elégedetlenebbül csóválta a fejét. C. biztosította őket, hogy „ilyen malőr a korábbi véradásai alkalmával sosem fordult elő vele” és indítványozta, hogy majd valamikor máskor, időpontra visszajönne, és akkor „bizonyára nyugodtabb körülmények között” sikeres lesz a véradás. A doktornő azonban nem akarta elengedni C-t, „egy ilyen apróság” miatt, hiszen „azt a négy deciliter vért lábról is könnyedén le lehet venni”. C. viszont semmiképpen sem szerette volna, hogy a térdhajlatába is beleszúrják a vastag tűt, de a doktornő és a nővér együttes erővel ismét meggyőzte arról, hogy három élet megmentésének lehetőségéhez képest semmi egy apró szúrás a térdhajlatban. Itt már – egy fokkal bonyolultabb eljárásról lévén szó – a doktornő szúrta be a tűt. C. a tű behatolásának pillanatában felszisszent, majd lenézett a lábára, de már nem látta, jön-e a vér, mert elájult. Néhány pillanatra elmosódva feltűnt C. előtt a doktornő és a nővér, ahogyan karjait és lábait kórházi injekciós tűkkel egy fakereszthez szögelik. „Elnézést, valami félreértés történhetett” – mondta volna, de hirtelen minden vörösbe fordult.

C. a kezelőben ébredt, a nővér épp a nevén szólította. Mikor magához tért, a lábára nézett, de sehol nem látott vért. A doktornő a fejét csóválta. C. visszahanyatlott a székbe, a plafonon vibráló neoncsövekre nézett, aztán hirtelen elhatározással felpattant, vette a kabátját, a pénztárcájából előkeresett egy tízezrest, a doktornő íróasztalára vágta, majd a reakciókat meg sem várva kiviharzott a kezelőből. Az nyitott ajtóban még visszafordult köszönni. „Viszont látásra… és őőő … köszönöm.”

Szólj hozzá!

Címkék: kórház egészségügy sztori véradás herizonford

A bejegyzés trackback címe:

https://alternativa.blog.hu/api/trackback/id/tr294995590

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.