A Kossuth téren sétáltattam a kedvenc barna kabátomat, mentem moziba. Ez már jóval azután volt, hogy aktiválták a zsúptető-pajzsot az égen, így csak a parlament kupoláján lévő neoncsillag meg a Néprajzi Múzeum bejáratánál lógó töklámpások adtak egy kevés fényt. Pár kóbor kutya volt csak a téren rajtam kívül, ők valószínűleg a hülye kopogás miatt jöttek el idáig a Nyugatitól meg a Batthyány térről. Sokáig én sem tudtam, honnan jön ez a hang, de aztán megláttam, hogy egy száraz gazcsomóba gabalyodott petpalackot dobál a szél a Kossuth-szobor aljánál, és az zörög.

Szóval így mentem a régi Cirko-Gejzír felé, közben meg azzal szórakoztam, hogy a hüvelykujjamat húzogattam az orrom oldalán, és élveztem, ahogy belülről csiklandozza a homloküregemet az ide-oda áramló takony. Meg persze dúdoltam a Szózatot is. Eléggé megijedtem, amikor Tóta W. Árpád hirtelen kidugta a fejét a Balassi Bálint utcából, és mélyen a szemembe nézett.

– Hát te? – kérdezett. Mondtam volna, hogy moziba megyek, de ahogy én is befordultam a sarkon, és Tóta W. egész testét megláttam, belém fagyott a szó. Úgy négy méter magas lehetett, négy óriási kacsalábon állt, a kacsalábakon pedig pillanatragasztóval rögzített patkók voltak. Keze nem volt, csak két lyuk a vállain, ezekből vattacukorszálak áramlottak. A legszörnyűbb viszont a feje volt, jobban mondva a fejei. Tóta W. Árpád ugyanis csak az egyik fej volt, a másikon Bayer Zsolt arcát ismertem fel. Látszott, hogy a fejek nincsenek jóban, mindkét nyakon begyulladt harapásnyomok vöröslöttek.

– Na! Süket vagy? Arra vagyunk kíváncsiak, hogy hová mész. – Ezt már a Bayer-fej mondta.

– Csak i-i-i-ide, a-a-a moziba – dadogtam. A fejek sugdolózni kezdtek, majd a Tóta-fej így szólt:

– A jelszót mondd, és továbbengedünk.

Hát erre nem emlékeztem. Valami maradva haladás vagy haladva ragadás volt az aznapi jelszó a 20/44-es körzetben, de nem akartam kockáztatni, mert nem tudtam, mit tesz velem a szörny, ha rosszul felelek.

– A mottót nem mondhatnám helyette? – kérdeztem. A fejek ezen nagyon összevesztek. A Tóta-fej a jelszót akarta hallani, de a Bayer-fej meg kifejezetten örült, hogy a mottót mondanám. Végül felajánlottam, hogy a hibátlan mottó mellé még adok 5 forintot, hogy továbbmehessek. Ebbe belementek.

– Nem retardált, ki direkt az. – A mellkasomat is kidüllesztettem egy kicsit, úgy mondtam a mottót. Mégiscsak közösségi hitvallás ez, egy progresszív önreflexió.

– Mesés! – kiáltotta elismerően Bayer, és Tóta W. is megenyhülni látszott. Nyújtottam az öt forintot is, de nem tudtam hogyan átadni, mivel nem volt kezük.  – Egyet se félj, nyomjad csak oda a pénzt ahhoz a falhoz, mi meg majd ráirányítjuk a vattacukorhálót és odaragasztjuk. Jó helye lesz ott. – szólalt meg újra a Bayer-fej, és így is tettünk.

– Na, gyerek, mehetsz akkor a moziba – mondta Tóta W., miután felragasztottuk a pénzt a falra – de itt, a járdán menj, hogy meg tudjalak nézni alaposan. Nehogy horogkeresztes dobócsillagot vigyél be a nézőtérre.

A Bayer-fej viszont arra kért, hogy az úton menjek, a szörny másik oldalán, mert ő meg azt akarta megnézni, nincs-e nálam cigánykés. Hiába bizonygattam, hogy se ez se az nincsen nálam (arról nem is beszélve, hogy olyan dobócsillagot, ami rendesen viszi is a kisebbségi húst, évek óta kábé ugyanannyira nehéz találni a piacon, mint igazán jó, ültetni való karvalytőkét), szóval teljesen mindegy, melyik oldalon megyek, de ők csak nem engedtek.

– Először elmegyek az egyik oldalon, aztán visszajövök, és elmegyek a másikon is – Ez volt az első javaslatom, de a fejek kórusban rávágták:

– Ebben az országban senki nem fordul vissza sehonnan! 

Ekkor támadt egy másik ötletem.

– A fejetek közé lépek, ráülök a nyakatokra, ti elvisztek a moziig, közben pedig mindketten jól megnézhettek – javasoltam.

– Oké, ez jó, de akkor ígérd meg, hogy eltakarod a szemed. Errefelé nagyon fontos emberek laknak az emeleti lakásokban, ilyen magasról pedig sajnos beláthatsz hozzájuk – utasított Bayer, majd lehajolt a szörny, én meg felültem a fejek közé.

Magamtól talán nem is jöttem volna rá, hogy ha ilyen magasan vagyok, akkor a belvárosi házakra szerelt páncélparavánok már nem takarják előlem az ablakokat. De mindegy is, nem akartam felrúgni az egyezséget, eltakartam a szemem. Így mentünk egy darabig, a kacsapaták csattogtak az aszfalton, a két vattacukorcsík jelezte utunk, én meg ültem fenn a kezemet a szememre szorítva. A fejek közben beszélgettek.

– Tényleg nincs nála dobócsillag.

– Úgy tűnik, kés sem, de le is nyelhette. A moziteremben előhúzza az ánuszából és kész a baj.

– Agybeteg vagy.

– Ne fröcsögj, zsindelyes!

– Sokkal jobb lett volna, ha a zsindelypajzsot aktiváljuk.

– A zsúptető-pajzs idővel meg fogja hozni a hasznát.

– Elmeroggyant vagy, évek óta ég az egész.

– Mert valakik felgyújtották! – Ezt már kiabálta a Bayer-fej, én pedig a rángatózásuk miatt kicsit el is vesztettem az egyensúlyomat, és véletlenül kinéztem az ujjaim között. Az szemben lévő ablakban egy gyönyörű lányt láttam öltözködni. Annyira szép volt, hogy  egyszerűen képtelen voltam máshová nézni. Épp egy ezüstszínű, tűzálló ruhát próbált eligazítani a testén. Az egyik kezében egy nyílvesszőkkel teli, keményített bőrből készült tegez volt, a másik kezével pedig egy Beatles-bakelitet tartott a gyémántfoga alá. Finoman táncolt is a zenére. Mikor volt nekem gyémántfogam! Legutoljára akkor hallgattam zenét, amikor a veszprémi piacon 10 percre kibéreltem egy kúpos zafírtűt (tönkre is baszta a hangszedőt az ínyemben, mondanom sem kell!)

Szóval néztem a lányt, de azt is láttam, hogy egyre közelebb érünk a mozihoz. Nem tudtam, mit tegyek. Végül a szerencse sietett a segítségemre, a Citadellán elhelyezett nagy kaliberű interkontinentális ütegek épp abban a pillanatban léptek működésbe, másodpercekkel később pedig a János-helyi ágyúk is tüzelni kezdtek.

– Megtámadtak bennünket! – kiáltotta Bayer.

– Ránk fog omlani a zsúppajzs! – kontrázott Tóta W.

Hirtelen robbanás zaja rázta meg a környéket, látszott, hogy ég a Földmívelésügyi Népbiztosság épülete. Én a földre estem, a szörny pedig átlépett felettem. Rohant vissza a Kossuth tér felé. Emberfeletti erőfeszítéssel sikerült csak bekúsznom a moziba. Az előadást a bombázás ellenére is megtartották, a teáról vetítettek egy dokumentumfilmet. Kifejezetten izgalmas volt, mutatták például azt is, ahogyan a tea vadászik a szavannán, de engem nem kötött le egyik jelenet sem. Végig a lányon járt az eszem.

Amikor kijöttünk a Cirkóból, meglepve láttuk, hogy néhány helyen valóban beomlott a zsúppajzs, a lyukakon pedig besüt a Nap. A pajzs lezuhanó darabjai óriási pusztítást végeztek, a Balassi utcában sem maradt ép egyetlen ház sem. Lassan elindultam hazafelé. A törmeléket rugdosva találtam meg a Beatles-lemezt, amit a lány hallgatott, és a gyémántfogat. Bárcsak működnének a hangszedőim!