Valóban, mielőtt alattomos olvasók nekiállnának utánam nyomozni, egy darabig én is kaptam szociális támogatást az egyetemtől, valamint három igennel szavaztam 2008-ban. Csakhogy azóta jobb belátásra tértem, dolgozom és fizetek. Másrészt nem azért szavaztam három igennel 2008-ban, mert mélyen elleneztem a konkrét megtakarításokat, hanem hogy borsot törjek Gyurcsány Ferenc orra alá. E témák tehát lezárva.
Ámbátor mi ez a blődség, hogy „a fiatalok nem engedhetik meg maguknak a felsőoktatást”? Ki mondta ezt? A tohonya fiatalok? Hát nehogy már a tohonya fiatalok szabják meg a központi költségvetést. A költség tudvalevőleg pár százezer forint – félévenként! Na most, az előfordulhat, hogy a szülőknek nincsen pár százezer forintjuk félévenként (bár akkor mi a faszért vállalnak gyereket?). Az egyetemista mindenesetre össze tud gereblyézni annyit, főleg a patinás egyetemek övezetében, amennyiben egyszer-egyszer kinyitja nagybecsű száját, és tisztességes megélhetést kér magának.
Ha leledzik a pislákoló hajlandóság
a pénzkeresésre, diákigazolvány birtokában bizony művészet pénz híján maradni. Kettő diákszövetkezethez elég beregisztrálni ahhoz, hogy az ifjú pályakezdőt aztán folyamatosan zargassák a munkaadók, miképpen telefonon, azonképpen itt mailben is. Egyszerre többhöz is lehet regisztrálni, állások armadájából lehet válogatni, ki-ki megtalálja az ínyére valót: akad nehéz fizikai, könnyű fizikai és szellemi foglalkozás. Abbahagyni, váltani bármikor szabad. Az órabérek eltérőek, vegyük a leghitványabbat: azzal és heti mindössze három – vagyis nem öt – nap melóval simán összejön havi 50-60 ezer. Ennek egy szelete, rendben, zsebpénz, de ha mondjuk a 80 százalékát félreteszi a leendő értelmiségi, fél év alatt, hopp, pont ott a tandíj összege neki. Az úgynevezett „egyéb kiadások” meg eddig is léteztek, valamennyivel azért anyuci is beszállhat, ha már a világra baszott, a kollégiumra meg a bérletre meg az ebédre tandíjjal vagy a nélkül is be kell fizetni, a lényeg, hogy a tandíjra való igenis előteremthető. Bárki által, aki képes érte megmoccanni. És ne feledjük: a leghitványabb órabérrel és heti három nappal számoltunk; időnként bevállalható négy-öt hétköznap, akár hétvége is. Alkalomadtán elcsíphető 900-1000 forintos órabérű diákmeló, az éjszakázásért meg extra gázsi jár.
Mi, hogy mindez, mármint a munkavállalás hátráltatná a hallgató tanulmányait? Merthogy így nem tudna megjelenni minden egyes érdekfeszítő előadáson? Pedig nekem van egy olyan sanda gyanúm, hogy a tandíj miatti hiszti elsősorban a hobbistáktól érkezik, a magyar-, illetve történelemszakosoktól, ugyanis a jelenlétet szigorúan megkövetelő reálszakok speciel dotáltak. A magyar- meg történelemelőadásokon azonban kurvára nem kötelező részt venni (ismerek tanárnőt, aki kijelentette, hogy ő kis, de lelkes közönséget akar), legföljebb a gyakorlatokon, úgyhogy időtartamuk hasznosítható. Azért biztosítanak a magas létszámú intézmények privát órarend-összeállítási műveletet, hogy az ne legyen gátja semmi személyesnek. Ja, és működik ám délutáni műszak is. Summa summárum: megoldható.
Melyek az előnyei
annak, ha a hallgató párhuzamosan dolgozik? Igazából fölösleges is fölsorolni, mivel kizárólag előnyei vannak. Korai tapasztalatszerzés, önállósulás, GDP-növelés, és nem utolsó sorban, az imént meglibbentett álomórabér feltétele a nyelvtudás szokott lenni, azaz a munkakínálat szorgalmas (nyelv)tanulásra motivál. Szóval dolgozz csak, egyetemista, nagyjából ugyanott kötsz ki anyagilag, mint ha az állam finanszírozna, viszont sokkal méltóságosabb önérzet saját kezűleg evezni azt a csónakot. Majd te is meglátod.