Minden magyar tudja, mire gondolok, ha a „menni vagy maradni” kérdést napjainkban felteszem. Új fogalmat nyert ugyanis ez az egyszerű kis eldöntendő, a kereső állampolgár nem tud már arcrángás, gyomorgörcs nélkül válaszolni rá, akkor sem, ha egy lepukkant házibuliban tesszük fel, hajnal négy magasságában. Alapvetően a magánnyugdíj-pénztári tagságról beszélek, természetesen.
102 ezren döntöttek a magánkézben maradás mellett, s – úgy tűnik – ők mára az ellenállás, az igaz becsület, a hazafiság jelképévé magasztosultak. Ők azok, akik nemcsak a fáradságot vették az egyébként nem túl bonyolult és nem is hosszadalmas adminisztratív teendők elvégzésére, de nevüket, arcukat büszkén vállalva kiálltak igazukért és becsületükért.
Aki nem tett semmit, vagyis automatikusan az állam gondoskodó kezeibe csúszott, az most húzza meg magát. Ő gyáva, ő megalkuvó, ő pártszimpatizáns – ezt érezteti a közvélemény anélkül, hogy szó esne a sok egyéb mérvadó körülményről, ami a kormány markaiba kényszeríttette az „árulókat”. Az „államisok” nyilván ránézésre is narancssárgák, boldogok a nemzetellenes hatalmi politikusaikkal együtt, hiszen „óriási sikerrel” végződött az a „korrekt ajánlat”, amit felkínáltak. Aki valami véletlen folytán mégsem lenne OV alfelének nyalogatója, mégis állami pénzre számít vénséges éveiben – annak halvány remény sem marad. Ha mégis, akkor naiv (vagy idióta).
Ők azok, akik még mindig bíznak,
és hiszik, hogy minden jóra fordulhat. „Olyan még nem volt, hogy valahogy ne lett volna. Hiszen számtalan lehetőség áll a kétharmad-kormány előtt, hogy letörölgesse ezt a penészedő pörköltfoltot a nyakkendőjéről. Kezdetnek például, meghosszabbíthatná a nyugdíjakkal kapcsolatos döntés meghozatalára adott időt. A határidő előtti utolsó napok forgalma arra enged ugyanis következtetni, hogy a nép ez idáig arra várt, hátha történik valami. Hátha valaki vállon csípi őket és kiderül, csak álmodták ezt az egész képtelen őrültséget, hátha Jáksó előugrik a bokorból, és közli, ez a Kész átverés országos parádéja volt. Sajnos be kellett látni, tréfáról szó sincs, 2010-ben tényleg megzsarolhatja egy kormány saját népét Európa szívében. Mire erre felocsúdtunk, lehúzták a rolót és az a párkányon kapaszkodó ujjainkra csapódott. Ha egy fikarcnyi kis demokratikus sugallat van még Orbán háza táján, ad újabb egy hónapot” – hát ezt mondják a hiszékeny reménykedők. Én személy szerint hangosan nevetek az ilyen elképzeléseken.
A második lehetőség – amiben azok is égre néző, csillogó szemmel hisznek, akik még mindig büszkék arra, hogy tavaly a Fideszre szavaztak –, hogy a parlament részéről ez egy tudatos, megfontolt lépés volt, melynek folyománya előre kiszámított, látható, és egyértelműen a köz javát szolgálja. Nos, ki kell, hogy ábrándítsam őket is: Orbánnak és pereputtyának fogalma sincs arról, mi lesz a nyugdíjakkal 2011 után. Amit látnak, az az, hogy az államadósság bugyrainak mélyétől egyre messzebb van a kiút, és a pénzhiányhoz, a hitelek szükségességéhez anno a magánynyugdíj-pénztárak is hozzájárultak (sőt már Bajnai is megmondta: ezek megszüntetése sok szempontból kedvező lenne). Hogy ennek kamatait ma a szerencsétlen dicsőséges magyar nemzet fizeti, az igazságtalan, tarthatatlan, a választók számára nyilván nem tetsző, ezen márpedig – főleg utóbbi okból - változtatni kell.
Persze elnapolható a probléma, hogy X év múlva az állam miből fogja fizetni magát a nyugdíjat, vagy a kamatokat, a látszatkormány látszatvilágában csak a ma számít. Így tehát a most befolyó egyszeri bevételeket ezek (kamat és jövő évi nyugdíj) finanszírozására költenék, de hogy utána mi lesz, az egy óriási kérdőjel nemcsak az én buksimban, de ami még nagyobb baj, a politikusok fejében is. Akkor hogy is megyünk tovább? A miniszterelnök azt mondta, „az állam nem adhat többet, mint ami befolyik”. Ez rendben van, de sajnos kevesebb folyik be, mint amennyit az alkotmány kifizetésre előír (alkotmány, 70/e pont, vagyis minden állampolgár jogosult a szociális ellátásra). Magyarország ismét pénzt kényszerül varázsolni, dehát jól megy ez nekünk.
Vannak opciók:
1. Csökkenthetik a nyugdíjakat – Selmeczi Gabriella az ATV élő adásában azt mondta, erre semmilyen körülmények között nem kerülhet sor, SŐT garantálják, hogy azok vásárlóértéküket is tartani fogják (hát nem édes?).
2. Emelhetik a járulékokat – Selmeczi válasza erre: „a lakossági terhek növelése kizárt”.
3. És egyben utolsó lehetőség: megadóztathatják a nyugdíjakat. A nyugdíj-biztos itt az 1999 évi törvényre és Szanyira utalt, hebegett-habogott, majd kinyögte, a lényeg, hogy nem áll szándékukban adóztatni.
„Orbán Viktor kilép a tankönyvszerű rendszerből” – mondta, és ezzel a probléma meg is van oldva. Eszerint a Mélyen Tisztelt Miniszterelnök Úr nemcsak a politika, a demokrácia, de a gazdaság és a matematika tankönyvi rendszeréből is lólépéssel kisasszézik és valami újat alkot. (Én itt és most indítványoznék számára egy Nobel-díjat!) „Politikai megrendelés van, a Nemzeti Együttműködés Kormánya elmondta, mit szeretne, a beígért értékálló nyugdíjak ki lesznek fizetve, a szakemberek nagy intenzitással dolgoznak a terveken.” (Bárcsak nekem is lenne egy ilyen szakértő brigádom, ami megrendelésre bármit megvalósít! Kezdetnek szeretnék, mondjuk egy csapot, amiből elapadhatatlan pénz folyik, aztán jöhetne a csillámpóni tejszínhab sörénnyel, meg a többi.)
Sajnos összegzésként azt kell mondjam, a kormánynak fogalma sincs róla, mi lesz velünk idős korunkban, és ennél sokkal jobban érdekli őket, mi lesz velük a következő választások alkalmával. Nem vagyok pesszimista. Racionális vagyok. Sőt empatikus is, de nem törlöm le a taknyot azokról a csillogó szemű reménykedőkről, akiknek ezzel most újat mondtam.
