Itt is megtalálsz minket.

HTML

Mi ez itt?

Nem vagyunk múlt nélkül. 2008-2009-ben papírlapot adtunk ki Győrben, most pedig felköltöztünk az internetre, mert még maradt bennünk mondanivaló. Minden hozzászólásnak örülünk, a posztok szerzőik álláspontját tükrözik, nem a kollektíváét.

Papírlapot? Tényleg?

Tetszik?

Erről beszélünk

A szelfibotnál már csak az irónia a gyilkosabb fegyver

2015.05.28. 19:50 | Írta: Lakner Dávid

acsd.jpg

„Szelfibottal koncolja fel magát az emberi civilizáció” – leplezte le nemhogy a nyugat, de az egész emberiség alkonyát Ács Dani a 444-en, a szelfibot hasztalanságától eljutva odáig, hogy „a fényképezőgép használata burkoltan mindig magában hordozza az agressziót.” A 444 videósa Susan Sontagra hivatkozik, mondván, a fényképezés „szublimált gyilkosság”, „az élmény átélésének az elutasítása”, egyben „a világ kis szeletének lenyúlása.” Ács e nagyon igaz téziseit képekkel is illusztrálja, melyek feltehetőleg az említett nyaraláson készültek: a fotókon azt láthatjuk, hogy emberek fotózzák egymást. Elmondhatjuk, hogy a szakirodalom használata megfelelő, a szerző következetesen érvel, ráadásul kiemelendő, hogy dolgozatában alig volt elgépelés, ami szintén odafigyelésre utal. Sontag mellett ugyanakkor említhető Hans Belting is, aki Kép-antropológia című korszakos művében leszögezte: „a poszthumán ember státuszáról folytatott utópikus vitában is jelen van az igény, hogy a természetes testet a “szellem új támogató rendszerével” helyettesítsék - melynek során egyébként még mindig az önmagát megtestesíteni akaró szellem előfeltevésével élünk.” Belting hivatkozik Hannah Arendtre is, fontos az ő szavait is kiemelni: „élőnek lenni annyit tesz, hogy az embert önmaga megmutatásának vágya hajtja.” Jól írja Ács, a szelfibot használatának a célja az „én itt vagyok” kiemelése lesz, vagy mondhatjuk úgy is: „Mindent a tökéletes képért, a fincsiskedő feltölthetőségért, az “itt vagyok, jelen vagyok” élményéért.”

„Így, pontosan így” – reagáltak az Ács filozófiai mélységeit felismerő kommentelők, megoosztók. Tippan például ezt fűzte hozzá az olvasottakhoz: „jó kis cikk. a feleségem kérdi, mert egyébként elég sokat fotózom, hogy miért nem embereket? nem tudom, nem szeretek embereket fényképezni.” Voltak persze, akik nem értettek teljesen egyet, mondván, az írás eleje jó, de aztán a „sontag-os okoskodás megöli” az egészet. Volt, aki azért felhívta a figyelmet, hogy lehet jól is fényképezni: „Grat! Nagyon jó írás. Azert nem mindenben ertek egyet. Szerintem a fényképezés nem feltétlen az agresszió kifejeződése. A fényképezést lehet úgy is művelni, hogy az művészet legyen, vagy az önkifejezés eszköze.” És akadt, aki úgy vélte: hát minek ment oda, ha nem akart ilyet látni.

Ács és a kommentelők igazságának elismerése mellett fontos azt is látni: hibáztak, amikor minderről a világhálón fejtették ki véleményüket. A spektákulum társadalmának (Debord) kritikus tagjai ráadásul részben a Facebookon meg a Tumblren fejtették ki véleményüket, mely oldalak – főként a Facebook – megkettőzik a személyiséget, létrehozzák a felhasználótól függetlenül alakítható, formálható egót, amely megöl minden személyességet, amely szétzilálja a társadalom természetes kötőszövetét. Ács ráadásul odáig ment, hogy a szavakkal nehezen kifejezhető élményeit próbálta megfogalmazni, efféle mondatokkal: „elég nagy para van, gondoltam, miközben a Cotton Eye Joe-t dúdolgattam, és rákolló után kutattam a gyerekkel.” De vajon vissza-e tudja adni mindez az olvasónak annak hangulatát, hogy a szerző a tengerparton pihen gyermekével, és közben rákolló után kutat? Vajon ugyanazt jelentheti-e mindez a befogadó számára is? És ha nem, nem csupán az élmény kiszolgáltatása ez avatatlan kezekbe, hogy mindenféle emberek aztán blogposztokban elemezzék egy apa és gyermeke meghitt közös játékát?

Ács a digitális adathalmazba ülteti át nyaralását, mintegy ezzel emlékezik meg róla a nagyközönség számára, s az eredmény nem lehet más, csak kudarc, kudarc, kudarc. A szerző egy távoli esemény hangulatát próbálja visszaadni az ábécé 44 betűjének segítségével, s ezzel erőszakot is tesz az élményen: a virtualitáshoz kapcsolja a nagyon is lélegzőt, wifi-felhőbe burkolja a tengerpart tisztaságát, becsatornázza a meghitt együttlétet egy olyan tárolóba, mely valójában nem létezik, s így csak az eleve illuzórikus képeket duplázza meg. Sontag erről joggal írhatná: ez már az igazság puszta képeiről készített puszta képek feletti merengés.

A kommentelők is mondják a magukét, ahelyett, hogy véleményüket barátjuknak, feleségüknek fejtenék ki. Mi csak azt látjuk, hogy „sanyibácsi lánya” nevű felhasználó beírta a számítógépébe, hogy „remekül megfogta az írás a lényeget”, de nem tudunk semmit sanyibácsi lányáról, nem tudjuk, tényleg Sanyi bácsi lánya-e, és ha igen, milyen ember az apa, milyennek nevelte lányát. Egyáltalán: nem ismerjük sanyibácsi lányát, és felmerülhet bennünk a kérdés, hogy miért nem egy családtagjával közölte véleményét, miért nem hétvégén, a kocsmában vitatta meg barátaival álláspontját. A QR-kódok korában érdekes kérdés, miért érzi úgy valaki, hogy úgynevezett komment formájában kell anonim módon kifejtse véleményét, miért nem érzi, hogy ezzel erőszakot követ el saját valós személyiségén és egy képzelt karakterhez kapcsolja azt, ami valójában az ő álláspontja lehetne. És mi van, ha sanyibácsi lánya valójában nem is a saját álláspontját mondja, csak szerepet játszik, mely különböző kutatások szerint az interneten igencsak jellemző? Mi van, ha valójában férfiről van szó, és a később írtakkal szemben nem dolgozott évekig fotósként? Mi verifikálja állítását, és kinek fontos egyáltalán, hogy keresse az igazságtartalmat? Miért foglalkozott a felhasználó azzal, hogy tizenhat sorban begépeljen valamit, amit ma már senki nem olvas el, és amely a virtualitás pöcegödrében végzi úgy, hogy meglehet, soha egyetlen valós ismerőse sem fogja e sorokat hozzá kapcsolni?

Amit sanyibácsi lánya tett, az erőszak saját valós személyiségén, egyúttal pusztába kiáltott szó: nem tudni, ki hallja majd meg és őt érdekli-e majd egyáltalán. A megszólaló alig pár évtizede még nem tehetett volna így: akkor még nem volt se 444, se kommentelési lehetőség, gondolatait barátaival lett volna kénytelen megosztani. Nem volt ez sokkal személyesebb, nem sokkal elidegenítőbb napjaink gyakorlata? Vajon mi ebből a szempontból a jobb, a baráti beszélgetés a korban, melyben az Abigél született, vagy a pusztába kiáltott szó úgy, hogy oldalt közben bevillan akiraly vagy botost szösszenete Aurelio faszhelikopteréről?

A kommentelők, reagálók ugyanakkor a leghelyesebben jártak el, amikor nem dőltek be, és nem is feltételezték, hogy mindez csak úgynevezett irónia volna. Pedig könnyen ide lyukadhattak volna ki, hiszen például a fotózás gyilkos voltáról, személytelenségéről értekező cikkben egy fotósorozatot láthat idegenekről, amint egymást fotózzák. A felhasználóban fel is villanhatott volna a kép, ahogy valaki azt fotózza a tengerparton, hogy idegenek a barátaikat fényképezik, majd ezután arról értekezik, hogy „Sontag szerint valakit lefotózni egyenesen puha, sunyi, perverz és gyáva gyilkosság.” Ezek után fel is merülhetne, hogy egy idegent lefotózni, majd ország-világ előtt bemutatni még inkább puha, sunyi, perverz és gyáva gyilkosság, főként, ha a láthatóan nem a legvékonyabb hölgyek „csúnyább barátnők”-ként vannak emlegetve, akik a fotó készítésén keresztül a szerző szerint szelfibotként lesznek használva. Hát mi lenne a tárgyiasítás, ha nem ez, gondolhatná a gyanútlan olvasó, de szerencsére nem ezt teszi, hanem bekommenteli: „Greenpeaceeseknek lenne munkájuk: van itt pár partravetődött bálna, akiket vissza kellene görgetni a tengerbe…”

Ahogy Lepore írja az irónia tárgyában, a metaforikus nyelvhasználat nem tartalmaz semmilyen szándékolt jelentést, és itt is ezt láthatjuk szerencsére. A felhasznált kódokat akár úgy is érthetné az egyszeri olvasó, hogy Ács Dani viccel, de szerencsére nem dől be, és ezzel nem fogadja el a hazugságot érvényes beszédmódként. Az irónia, az önreflexió és a másik önreflexiójának felismerése ugyanis azt feltételezné: elképzelhetőnek tartjuk, hogy valaki kilépjen személyiségéből, és olyasmit állítson valamiféle mögöttes szándékból, amit valójában nem is gondol. Feltételezhetnénk, hogy mivel nem épp szemináriumi dolgozatot ír elsőéves bölcsészként, hanem cikket az iróniával soha fel nem hagyó 444-re, így nem is fog teljes komolysággal arról értekezni, hogy a fotózás gyilkosság. Mindennek során ráadásul Susan Sontagra hivatkozva.

Annak felismerése, hogy ugyanúgy szelfiző tinilányok vagyunk, miközben őket elemezzük és tárgyiasítjuk vicceskedve-filozofálva, valamiféle önreflexióra való ráismerést mutatna. De hát ahogy objektivitás nem létezik, úgy magunkból sem léphetünk ki és nem szemlélődhetünk kívülről, hiszen ez afféle filozofikus öngyilkosság lenne. Ebbe a bűnbe nem eshet egyikünk sem.

Fotó: Iconosquare

Szólj hozzá!

Címkék: irónia 444 szelfi szelfibot Ács Dani

A bejegyzés trackback címe:

https://alternativa.blog.hu/api/trackback/id/tr937499330

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása