Bármily kultikus a Habsburg-relativizálás, Magyarország gazdasága komoly kárát látta az alávetettségnek, szóval nem volt méltatlan a rebellió. Csakhogy 19. századi szabadságharcunkat 40 éves fáziskéséssel vívtuk, ennek megfelelően kilátástalan volt. Gyáva népek? Előtte még akadt szövetségesünk az osztrákok és az oroszok ellen. A nagy lehetőség 1809-ben adódott, amikor I. Napóleon francia császár proklamációt (kiáltványt) intézett a magyarokhoz, melyben felajánlotta számukra a Habsburg Birodalomtól való elszakadást, a nemzeti szuverenitást. A magyar nemzet válasz gyanánt – jó tett helyében rosszat várj – inszurrekciót (felkelést) hirdetett a francia törekvés rovására.
Csupán néhány értelmiségink szimpatizált a nagy forradalmárral – köztük Batsányi János költő –, a magyar parasztság lapított, tartott a francia hegemóniától, a magyar nemesség konkrétan felfegyverkezett ellene (a máramarosi nemesek pénz híján kantártalan lóval, gatyaszárban...), így hát Napóleon kénytelen volt beköszönni Magyarországra is. Maga a győri csata nem sikeredett olyan szégyenletesre, mint amilyennek Petőfi Sándor ábrázolta, sőt a magyar katonák derekasan helyt álltak a francia túlerővel szemben, a futás már a vereség után következett. Ám ettől csak siralmasabb a tanúsított magatartás. Napóleon nélkülünk verte véres péppé az osztrákokat abban az évben, Wagramnál, és nélkülünk kényszerített kegyetlen békefeltételeket Bécsre. Kihagytuk az évtized buliját.
Széchenyi István reformkori ténykedéséről híres. Kevesen tudják, hogy 1813-ban a fiatal gróf – aki persze 1809-ben is labanc szerepet töltött be –, a legnagyobb magyar küldte a svédeket a franciákra (azt hiszem, október 17-én), ezáltal nem jelentéktelen részt játszva a francia birodalom összeomlásában. A franciáknak hátat fordító magyarok végül azoktól az oroszoktól kaptak ki 1849-ben, akik korábban háromszor árulták el Napóleont (a lunéville-i, a pozsonyi és a tilsiti békét követően). Milyen érdekes: az 1813-as katasztrófáért 13 vértanúval fizettünk; a birodalmát elvesztő Napóleon 1821-ben végrendelkezett és halt meg – 100 évvel később iktatódott be a jogrendszerbe a trianoni békeszerződés.
Velünk ellentétben a lengyelek látták, hogy a Poroszország-Oroszország-Monarchia Bermuda-háromszögben kiben van az egyetlen remény: Gorodnyán például az ő huszáraik mentették ki Napóleont a kozákok patái közül, vert helyzetben, visszavonuláskor is kitartottak mellette. A lengyel nép, mellyel szeretünk sorsközösséget vállalni, végső soron nekünk is köszönheti, hogy 1815-ben felfalta az orosz medve, pontosabban a saját apja meggyilkolásához asszisztáló, saját fővárosát fölgyújtató, baromállat I. Sándor cár. A lengyel történelem innentől kezdve ismert. Mi Világos előtt 40 évvel az oroszokkal szövetséges osztrákokat pártoltuk.
Helytelen konzekvencia, hogy „jó lóra tettünk, Napóleon veszített végül” (négy esztendő múlva), hisz nem veszít, ha a Habsburg Birodalom idejében szétesik, ami rajtunk állt vagy bukott. Egy francia császárság és magyar királyság közé szorított kis Ausztria nem jelentett volna veszélyt Franciaországra nézvést, ezzel Oroszország európai bejárata megszűnik, Poroszország elszigetelődik. Napóleon három kontinentális ellenfele közül kiiktathattuk volna az egyiket, aminek következtében dominóként dőlt volna a többi. De egy autonóm magyar államot amúgy se sűrűn hódíthatott volna vissza a Habsburg-ház.
Miközben 1849 vagy épp 1956 igazságtalanságán kesergünk, emlékezzünk arra, hogy amikor megadatott a lehetőségünk az önállósodásra, akkor a feudalizmust, a függést, I. Ferencet és a Szent Szövetséget választottuk, valamint hátba döftük jóakarónkat. Ne bagatellizáljuk el 1809-et, hatásai messzire nyúlnak: a megszilárdult monarchia vezetett az I. világháborúba, az pedig a II.-ba. A kis káplár főmumusa, Anglia azóta is királyság! A napóleoni eszme bukásával stabilizálódott a régi rend, késett a jobbágyfelszabadítás, szárba szökkent a kommunizmus. Március 15-én jusson eszünkbe május 15. Akár nevezzük át a Szabadság hidat Napóleon híddá.
